Némaság

Írj meg egy más által elmesélt történetet a saját szád-íze szerint

Még a mai napig emlékszem az első találkozásunkra, ahogy a mosolygós, világosbarna hajú anyuka megállt az irodám küszöbén, a sarkában egy hat év körüli kislánnyal. Az arca formájával, nagy, fekete gomb szemeivel, a buksiján nagy csigákban tekergő sötét hajával le sem tagadhatták volna a hasonlóságot.

– Áh, ön biztosan Hoffmanné – üdvözöltem az asszonyt, majd leguggoltam a lányka elé, aki erre szégyenlősen az anyja háta mögé bújt, belecsimpaszkodva annak nadrágjába. – Akkor te vagy Sárika – mondtam mosolyogva. – Tudod, nagyon sokat hallottam ám már rólad.

A lányka kissé kilépett anyja takarásából és érdeklődve bámult rám, de kezével még mindig markolta a biztonságot jelentő nadrágszárat.

– Nagyon megijedtünk, amikor szóltak az óvodából, hogy Sárika nem akar megszólalni, pedig otthon semmi ilyen probléma nincs. Velünk jól elcseveg, ezért tűnik hihetetlennek, hogy ott meg nem akar.

Kezdő logopédusként ez volt az első alkalom, hogy szelektív mutizmussal találkoztam. Talán egy trauma érte az oviban. Ki tudja? Lehet, hogy valaki nagyon leszidta, vagy megbántotta egy gyerek, és a felnőttek nem védték meg. De az is előfordulhat, hogy egyfajta beszédhibát rejteget a többiek elől.

– Sárika, van kedved játszani velem?

Forrás: Óvónők.hu

Ahogy kimondtam a bűvös szót, „játék”, a kislány szeme egy pillanatra felcsillant, majd bizonytalanul tekintett hátra.

– Menj csak, kincsem – biztatta Hoffmanné mosolyogva. – Én leülök oda, és onnan figyellek majd benneteket. Jó lesz így?

A lányka pedig bólintott.

Leültünk egymással szemben a fotelbe, és hogy beszélnie se kelljen, arra kértem, tapsolja vissza, amit én tapsolok. Kicsit félénken kezdett hozzá, látszott mennyire koncentrál, nehogy elrontsa, mintha csak tétje lenne annak, hogy milyen pontosan tudja visszaadni a ritmust. Végül egyetlen egy aprót bakizott, ezt leszámítva nagyon ügyes volt.

Aztán utánoznia kellett engem. Felemeltem a jobb kezem, mire ő is magasba lendítette a pici tenyerét, aztán a balt, és ő követte a mozdulataimat. Majd csípőre tettem a kezeim, és akárcsak egy tükörkép, ő is ezt tette. Leszámítva azt az arckifejezést. Esküszöm, olyan képet vágott, mintha fánk evésen kapott volna egy komoly fogyókúra kellős közepén. Egyszerre bujkált a szemében szemrehányás, és elnézés a gyengeségem miatt. Kis híján felnevettem, amit ő egy jókedvű mosollyal jutalmazott. Ezután vidáman ugráltuk körbe egymást.

Miután jól elfáradtunk, az a gyakorlat következett, amit nem csak a gyerekek, de én is kiváltképpen élveztem: a kincskeresés. Egy nagy tál rizs alól kellett a kis kezével az elrejtett játékokat előásni. Valahogy mindig is szerettem látni azt a boldog örömöt az arcukon, amikor végre előkerülnek az ott elrejtett dolgok. Ahogy kikerekedett, mosolygós szemmel mutatják fel az új szerzeményüket.

Végül különféle alakzatokat rajzoltattam vele egy liszttel teli tányérba, amitől nem csak az asztal lapja, de a piros pulóvere is és még az orrnyerge is fehéren világított. Kiöltött nyelvvel, komótosan karcolta bele az általam kért formát a világos porba.

– Nagyon ügyes vagy – dicsértem meg. – Tudsz valami szép verset vagy dalt, amit elénekelnél, vagy elmondanál nekem? – vetettem be a csalafinta kérdést, miközben hagytam még kicsit tovább rajzolgatni. – Persze csak ha akarod. Egyáltalán nem muszáj.

– Igen, tudok – mondta Sárika most először és csilingelő hangon elkezdte az „A part alatt” című dalt.

Összenéztem az anyukával, aki nagy mosollyal az arcán felém biccentett. Kihúztam magam, és büszkeség és öröm érzése járta át a belsőm, hogy már az első alkalommal mekkora haladást értünk el.