== A Lány a Xeorgról sorozat 1. része ==
Liana megkapaszkodott, és becsukta a szemét. Tudta, hogy már csak néhány másodpercet kell várnia, és végre megszűnik a rángatózás, amint kilépnek a hipertérből. A legfőbb ideje. Úgy érezte, a gyomra is kezd felkavarodni, de még egy kicsit ki kell tartania. Hosszú volt az út. Térugrásokon és féregjáratokon keresztül jutott el idáig, ahol végre, a reményei szerint biztonságban lehet. Talán több száz fényévnyire az otthonától Seth, a nagybátyja, az a trónbitorló már nem találhat rá.
A rázkódás nem szűnt meg, sőt, mintha fokozódott volna. Mindemellett a vezérlő fényei eszeveszett villódzásba kezdtek és legalább ötvenféle különböző magasságú sípolás, és szirénázás hallatszott.
– Otto, mi történt? – kérdezte Liana, aki eközben villámgyorsan végigfuttatta az ujjait az érintőpaneleken, hogy valamiféle helyzetképet kapjon. A monitoron vészes közelségben megjelent egy nagy kék bolygó képe.
– Azt hiszem, hogy hiba csúszhatott a számításba – válaszolt a telekom gépies hangon.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte a lány, miközben az űrhajó dobálózása egyre erősebbé vált.
– A mi térképeink hiányosak a világűr ezen térségéről, és a hipertérből kilépve feltűnt egy bolygó, aminek a térképek szerint nem kellene itt lennie – magyarázta Otto.
– Nagyszerű – húzta el a szája szélét a lány. – Idáig menekültem a nagybátyám elől, hogy aztán felkenődjek egy ismeretlen bolygóra. Mindig is ilyen halálra vágytam – jegyezte meg szarkasztikusan a lány.
– Sajnálatos módon már beléptünk a bolygó légkörébe. Attól tartok, hercegnő, a becsapódás már elkerülhetetlen – folytatta Otto ugyan azzal a színtelen hangtónussal. – Túl nagy sebességgel haladunk.
– Minden energiát a fékezőrendszerre! – adta ki a parancsot Liana, miközben a fokozódó erőhatások egyre inkább a parancsnoki szék háttámlájának nyomták.
– A bolygót megvizsgálva, a mi életfeltételeink szerint kedvezőek az adottságok az életben maradásra. Elindítom az életvédelmi protokollt.
A szék háttámlája vízszintes helyzetbe dőlt, és vele együtt a beszíjazott lány is, és ez egész hamarosan egy mentőkapszulává alakult, ami még a becsapódás előtt elhagyta az űrhajó fedélzetét.
Ez a nyári éjszaka rendkívül fülledt és meleg volt, a levegőtlen szobában pedig Eric nem tudott elaludni. Kimászott a veranda tetejére, ami féloldalasan épp az ablaka alatt húzódott. Amíg az apja élt, gyakran tették ugyanezt. Itt heverésztek együtt, a csillagokat vizsgálgatva. A neveiket, ha nem is mindet, jelentős részét ismerte már és valahogy így állt a csillagképekkel is. Mennyit feküdtek itt egymás mellett? Az apja mindenre megtanította, amit csak tudott, például, hogyan tájékozódjon az esti égbolton. Mindketten hittek abban, hogy létezik a Földön kívül, valahol máshol is élet. Sokat nevettek azon, ahogy megpróbálták elképzelni az idegeneket. De ez már a múlt. Már másfél éve, hogy elvesztették, és akárhányszor rágondolt, ez még mindig égető, fájó érzést keltett benne.
– Látod, Joker, az ott a Herkules – mutatott valahova messze fel, egy égi négyszög kellős közepébe.
Joker, egy kis szürke, bozontos, keverék kutyus az ablaknál állt, két lábbal a szoba padlóján, mellső két mancsával pedig az ablak párkányába kapaszkodott. Láthatóan nem igazán volt oda a csillagászatért, mondhatnánk, kutyába sem vette. Az ő érdeklődési köre a csontok elásásában, a postás megugatásában ki is merült. Vagyis nem egészen, csak épp szerénysége nem engedte, hogy bárkinek megcsillogtassa a tudását.
Joker most is unott képpel bámult kifelé, a szőrös buksiját a párkányra hajtotta. Talán azt várva, mikor mászik már vissza a kis Eric, hogy kicsit megszeretgesse. Persze erre még várnia kellett, mert a tizenkét éves fiúcskának egyelőre esze ágában sem volt visszabújni. Joker vakkantott kettőt, de mert a fiú rá sem bagózott, visszahajtotta a fejét. Kimászni nem tudott, mert épp, hogy felérte az ablakot, meg hát mit is keresne egy kutya a tetőn, nem neki való az.
Az égen egyszerre valami fényes objektum ragyogott fel, hosszú, ezüstös csóvát húzva maga után, ami egyre nagyobbnak látszott, és szemmel láthatóan feléjük közelített. Eric feltámaszkodott, majd felállt, kezét a homlokához emelte, mintha így jobban látná, mi is történik most. Közben a kutya szakadatlanul vakogott, egyre idegesebben.
– Azt nézd, Joker, mekkora üstökös. – Az eb egy-két vakkantással nyugtázta a hallottakat. – De izgalmas lenne, ha ez egy űrhajó lenne – suttogta álmodozón. – Mi lennénk az elsők, akik felvennék a kapcsolatot az idegenekkel.
Újabb vakkantás.
– Milyen igazad van – pillantott a háromlábú állvány felé –, talán meg kellene nézni a távcsövén keresztül.
Elindult az ablak felé, miközben a szemét az égi tüneményen tartotta, ami eközben egyre nagyobbra nőtt. Mire az ablak közelébe ért, úgy látszott, hogy ez a fényes valami egyre közelebb került a közeli erdő fáihoz majd eltűnt annak a lombjai között. Néhány másodperc múlva egy hatalmas fénygömb villant, és aztán szinte azonnal elhalt. Ezt követően óriási, robbanásszerű hang rázta meg a környéket. Nem úgy, mint július negyedikén, amikor tűzijátékok szabdalnák az eget, ez annál sokkal hangosabb volt. Jó néhány autó riasztója eszeveszett rikácsolásba kezdett, dudált, villogott, és Emerson Spring minden kutyája vonyítani kezdett. Néhány helyen felkapcsolták a villanyt, páran kijöttek a házból, de mert nem láttak semmit, hamar vissza is tértek.
– Joker, ez lezuhant! Bármi is volt ez, lezuhant! – lelkendezett a fiú, ám mire az ablak felé fordult a kis keverék szőrös pofikája eltűnt az ablakból, végigrohant a házon, majd kisvártatva megjelent az udvar közepén. Vakkantott néhányat, csóválta a farkát, majd leült.
– Azt mondod nézzük meg? Akkor várj! – behajolt, az ablak melletti asztalkáról megragadta a zseblámpát, a zsebébe nyomkodta, majd lemászott az oszlopon. – Ssh! – mondta a kutyának – Anyának nem kell tudnia róla, hogy elmegyünk. Na gyerünk! Futás!
Nekiiramodtak. Joker elöl, akit kissé lemaradva Eric követett.
A történet folytatását Én...barát címmel itt találod. Kattints a címre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése