Téma: A történetet a Tizeslista: Mi történik egy halálraítélt utolsó 24 órájában című videó ihlette
Egész életemben küzdöttem a sötétséggel. Nem arról beszélek, ami napnyugta után beborítja a szobám, ami jelen esetben egy két méterszer három méteres cella, hanem ami évek, vagy inkább évtizedek óta befedi a lelkem. Nem vagyok büszke arra, amit tettem. Nincs is semmi elismerésre méltó a gyilkosságokban, pláne, hogy kedvtelésből tettem, és most meg is lakolok érte. Mintha nem lenne elég büntetés az, hogy minden nap látom az arcukat magam előtt, ahogy az életükért könyörögnek, de bennem nem volt meg az, ami már most a részemmé vált. Nem tudtam, mit jelent az a fogalom: kegyelem.
Volt időm azon gondolkodni, amit elkövettem. Tizennyolc év állt a rendelkezésemre, egyedül, a démonjaimmal összezárva, úgy hogy más emberi lényt nem is láttam, csak az őrt, aki enni ad nekem. A nap huszonnégy órájából huszonháromban magam vagyok az őrület vékony peremén táncolva, de hamarosan megnyugodhatok. Bejelentették a kivégzésemet. Végre. Nem mondom, hogy nem érdemlem meg, hogy elvegyék az életem, azok után, hogy válogatás nélkül lelőttem oly sok embert abban a plázában. De nagyon is megérdemlem. Már az is jobb, mint a várakozás, amiről nem tudni, meddig tart majd. Vajon hány év még? A halál jön előbb, vagy a téboly?
Ma végre utoljára az életben láthattam az eget is. Milyen kék volt! Mint gyerekkoromban, afelett a mező felett, ahova annyiszor kiszöktem, ha apám részegen jött haza, vagy miután jól megvert. Mondhatnám, hogy az ő hibája, de igazából az enyém, már látom. Hibás döntéseket hoztam, amivel megnyomorítottam saját magamat, mert nem tudtam eldönteni, mi a helyes és helytelen. Malory atya felkészített rá, hogy mi vár most rám és már nem félek. Nem mintha annyira vallásos lettem volna az életemben, de amikor minden kapaszkodó elvész, nem marad más, csak ez. A hit által feloldozást kaptam.
Visszanézve látom, hol siklott félre az életem, de még nem késő jóvá tenni, ha semmissé nem is tudom. Már csak egyetlen dolog maradt földi életemben, amit végre kell hajtanom, és ez sokkal nehezebb lesz, mint az itt eltöltött évek, a semmiben lebegve. Szembenézni a gyilkosság következményeivel. Látni a hátramaradók arcát, az áldozataim rokonait, gyermektelen anyákat, akiket én tettem azzá, az özvegyeket. Remélem, lesz elég erőm a szemükbe nézni és őszintén, teljes szívből kérni a megbocsátásukat. Ezt még mindenféleképpen meg kell tennem, mielőtt elmegyek. Nem magamért és az én apám kezétől megnyomorodott lelkem miatt, hanem az övék miatt, hogy tovább tudjanak lépni.
Aztán engem úgy is átjár a méreg és végleg elnyeli az a sötétség, amiben eddig éltem, de nem kell, hogy velük is ez legyen! Remélem, egyszer meg tudnak bocsátani nekem. Aztán hogy az út végén mi vár, menny vagy pokol, nem számít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése