Hatalmas csattanás hallatszott és a lány vöröslő arccal elterült Valavalorin kőkockákkal kirakott főutcájának kövén. A férfi, egy tagbaszakadt dail, úgy tűnt, nem elégszik meg ennyivel. Felé tornyosult és megállás nélkül ordítozott miközben fenyegetően lóbálta hatalmas tenyerét. Az én irodalomhoz és zenéhez szokott füleim nem bírják az efféle ocsmányságot, pedig jártam már kikötőkben, hallottam és láttam, hogy pereg az italtól átnedvesedett matrózok nyelve és ökle, ha valami nem tetszik nekik. De ők legalább sohasem vetemednének rá, hogy megüssenek egy nőt. Odaléptem és egy alkalmas pillanatban megragadtam a csuklóját.
– Elég volt! – förmedtem rá közös nyelven, de a férfi csak összehúzta bozontos, összenőtt szemöldökét, rám vicsorgott sárga fogaival és egy mozdulattal kirántotta a kezét a szorításomból.
– Hudarir sai tarir ta dora-ta, lenur! (Törődj a saját dolgoddal, kölyök!) – sziszegte dailul, és meglökött. Kissé váratlanul ért, mert néhány lépést hátratántorodtam.
Felkészültem rá, hogy majd engem is megpróbál megütni, de a támadás valamiért elmaradt. Talán csak kizökkentette a belőlem áradó nyugodtság, így megúsztam néhány gyűlölködő pillantással. Vajon az effélék csak akkor mernek a tettlegességhez folyamodni, ha tudják, hogy a másik gyengébb náluk, mert mondjuk nő? Ha valaki nyíltan szembe mer szállni velük, üvöltenek, hátha ez elég a megfélemlítéshez, de ez nálam nem működik. Trow kereskedőként sok mindent láttam és átéltem már. Olykor az utazásaim alatt rá is szorultam arra, hogy megvédjem magam és a portékámat akár pusztakézzel, akár karddal. Szerénytelenség nélkül állíthatom, nem is vagyok annyira rossz ebben. Ráadásul mostanában újszerű erők is működni kezdtek a testemben, amiket mások mágikusnak mondanának és amiket még nem értek, irányítani pedig csak kevésbé tudom. Ha akarnak működnek, ha nem akarnak, nem. Mintha saját életük lenne.
A hosszú, kocsin való rázkódást és a magányosan töltött órákat igyekeztem hasznosan tölteni. Számos nyelvet megtanultam, köztük a dailt is, hála a sok látogatásnak, amit a Priciai királyságba tettem. Sokat jártam-keltem mindenfelé a világban, de efféle arroganciával még nem találkoztam.
– Ka si? Saer ta sie, am detore-me vi narvas (Mi van? Ki vagy te, hogy kérdőre vonsz?) – kérdezte sértődött hangon. – Kog aires si hogdesonar daminiar Hilmoniar! (Ez csak egy koszos hilmon rabszolga!)
Lenéztem a lányra, aki remegve magát összehúzva még mindig a koszos kövön ücsörgött. Felnézni sem mert. A pofontól a kalap, ami eddig a fejét fedte lepottyant mellé a földre, és így láthatóvá vált az, amit eddig úgy takargatott: a cica fülei. Ezt leszámítva pontosan úgy nézett ki, mint bármelyik lány közel és távol. Bár azt mondják az állati farok is hilmon tartozék, de ez a hosszú szoknyában egyáltalán nem volt feltűnő.
„Vajon hogyan sodródhattál ilyen messzire az otthonodtól?” – gondoltam magamban, amikor megakadt a szemem a nyakára feszülő fém szolga-nyakörvön. Szegény micsoda fájdalmakat élhetett át, ha megpróbált ellenszegülni a gazdája akaratának. A vén kujon így azt tehetett vele, amit csak akart.
– Gyere, ne félj! – mondtam, és a lány felé nyújtottam a kezem.
Ő megremegett, és még kisebbre húzta össze magát. Látszott rajta, hogy legszívesebben valahol máshol lenne. De vajon hol? Hogy juthatott erre a sorsra, ami mindenféle lényhez képest is méltatlan? Csak azért, mert más? Ha valakit hibáztatni kell, akkor ez Ridor bűne, aki néhány száz évvel ezelőtt előidézte azt a mágikus robbanást, ami miatt számos ember mutálódott. De én nem tudok rájuk undorral, vagy megvetéssel nézni. Nem tehetnek róla, szegény hibridek.
Leguggoltam én is hozzá, így már nem tudta elkerülni a tekintetem, de a szemeiben továbbra is a rettegés tüze égett.
– Megengeded? – mutattam a fülére, csak alig láthatóan biccentett egy kicsit. Ahogy hozzáértem, a cicafül kissé megrebbent, de aztán nem mozdította. A tapintása bársonyos volt, selymes. Aztán megsimítottam az arcát, ahová a pofont kapta, majd megállapodott a kezem a nyakát körbevevő bilincsen.
– Kog ta nailkren doresh venpid… (Ezt te sohasem tudod kinyit…) – mondta kárörvendően a férfi, de végül a torkára fagyott a szó, amikor a nyakörv egy jól hallható kattanással feltárult, majd a földre pottyant. – Hog lyen? (De hogyan?)
– Csak megkértem, hogy nyíljon ki – válaszoltam, miközben le sem vettem a szemem a cicalányról. Ezzel együtt én is felemelkedtem, és segítettem a kis hilmon lánynak is felállni, aki ezután bebújt a hátam mögé. Egy kövér erszényt húztam elő és a fickó felé dobtam.
– A lány szabadságáért. És eszedbe ne jusson megkeresni és bántani. Sem őt, sem másik fajtársát világos?
– Ul bog, kog si nail lanoren (Ahhoz ez nem elég) – vigyorodott el.
– Biztos vagy benne? – emeltem fel az ujjam, aminek a hegye most is mágikusan világítani kezdett. A férfi nyelt egyet és az erszényemmel együtt elkotródott, de nem bántam a pénzt. Egyébként, még nem tudom, mire jó ez a varázslat, én csak lámpásnak használom éjjel, de neki ezt nem kellett tudnia. És úgy tűnik újabban ijesztgetésre.
– Mondd csak, van családod? – fordultam a lány felé, miután a sértődött dail háta eltűnt a forgatagban. – Az a helyzet, hogy éppen délkeletre tartok, Faldiába, az elfekhez, és Hilmonföldön visz át az utam. Arra gondoltam, talán velem tarthatnál… Ha szeretnél.
A cicalány arcára jól látható boldogság költözött. Kurtán biccentett, miközben azt suttogta:
– Szeretném. Mindennél jobban.
Ezzel egy hosszú és izgalmasnak tűnő utazás vette kezdetét, aminek a végén Liana újra otthonra talált.
