A bünti - 1. rész

== A bünti sorozat része ==

forrás: pinterest.com

A folyosó üres volt. Még hátra volt vagy tíz-tizenöt perc csengetésig, de mi úgy döntöttünk, már nem megyünk vissza órára. Túl hosszúra nyúlt a látogatás az igazgatónál.

A különösen ronda, műanyag lambériának vetettük a hátunkat, és egy darabig csak bámultuk a cipőinket, miközben a közeli tanteremből kihallatszódott Fenyvessy tanárnő hangja, ahogy az egyenletesen változó mozgásról beszélt.

Ádám volt az első, aki felemelte a fejét, és abbahagyta a cipője folytonos figyelését. Szőkésbarna, középen ketté választott hajába túrt, aztán felhúzta a lábát, és megtámasztotta magát a lambérián. Ujjait a farmerja zsebébe csúsztatta, vigyázva arra, hogy a sérült bütykei, ne érjenek az anyaghoz. A bőrén még épphogy megszáradt a vér, és ha mélyebben a nadrágjába süllyesztené, akkor a sérülései biztos újra szivárogni kezdnének. A jobb szeme alja megduzzadt, és kezdett egy jól kivehető fekete karika testet ölteni alatta.

– Szerintem, ez azért elég durva volt – mondta, miközben felém fordult.

A fogammal és a nyelvem hegyével a felrepedt ajkamat piszkáltam, miközben még mindig éreztem a vér fémes ízét és a zsibbadást, amit Samu ütése idézett elő.

– Hát ja – válaszoltam –, és rohadtul igazságtalan. Nem is mi kezdtük ezt az egészet.

– Mégis lenyomtuk őket, hiába tizedikesek – ujjongott Ádám. – Kellett nekik Kingát piszkálni. Tényleg, láttad a felütését? Apám! Még sohasem láttam ilyet egy csajtól! Hol tanultad te ezt? – kérdezte, majd kissé előretolta magát, hogy rálásson.

A vörös hajú lány, mintha csak eddig aludt volna, és a nevének hallatára ébredt volna csak fel, megmozdult mellettem. Ő volt az egyetlen, aki sokkal jobban nézett ki nálunk. Összekócolódott haján kívül semmi sem utalt arra, hogy az előző szünetben verekedtünk volna. Nem voltak sebei, csak az az aprócska remegés látszott, ami olykor-olykor hullámokban végig szaladt rajta, és megrázta vékony, törékeny kis testét.

Kinga nem válaszolt, csak maga elé meredt. Talán nehezére esett elviselni, hogy ez az egész ő ellene irányult, pedig ő semmit sem tett. Attól, hogy Patrik, Samu és Filep éretlenek, nekünk még nem kell azoknak lennünk. Miért lenne baj az, ha lány barátunk van? Amikor látták, hogy mi nem reagálunk a bosszantásukra, egyenesen neki címezték az összes, durvábbnál durvább sértést. Láttam, ahogy Kinga az ajkait összeszorította, és némán tűrte a mocskolódást. Mi egyáltalán nem akartunk bajt, amíg Patrik Kinga bordái közé nem öklözött. Most komolyan, milyen fiú ütne meg egy lányt?

forrás: fallenforaoa.tumblr.com

A következő pillanatban Ádám ökle eltalálta Patrik arcát, aki ettől hátraesett, én meg Samunak rontottam. Kinga még fel sem ocsúdhatott, amikor Filep neki esett, és a földre vitte. Aztán egyszer csak ott termett Csontos, a tesi tanár, és leráncigálta Ádámot Patrikról engem pedig Samuról, de még az utolsó pillanatokban is püföltük őket. Kingának nem volt ekkora szerencséje, ő alulra került, de két alkarját az arca előtt összezárva védte magát, mint egy igazi ketrecharcos, így Filepnek egyetlen ütése sem jutott túl a lány védelmén. Aztán a tanár úr felbukkanásával Filep figyelme elkalandozott, és Kinga elérkezettnek látta az időt egy ellentámadásra. Ökölbe zárta a kezét, és megcélozta a fiú állcsúcsát. Filep, mint egy rongybaba csuklott a lány mellé, és nem mozdult. Kinga villámgyorsan felpattant és zihálva állt meg a földön fekvő fiú mellett, aki szemlátomást sokkal nagyobb volt nála.

– Kinyírtad? – kérdezte Ádám, mire Kinga rémülten kapta a tekintetét a földön fekvő alakra, majd ránk.

– Hülye! Miért nyírta volna ki? – méltatlankodtam, és néztem, ahogy a biológia tanár is odafutott és átverekedte magát a tömegen. Próbálta talpra állítani a földön fekvő, félig-meddig eszméletlen srácot.

– Megérdemeltétek, amit kaptatok! Már éppen rátok fért, hogy valaki megagyaljon benneteket! – süvítette Dóra valahonnan az összezsúfolódott diákok közül. Ő volt az a tizedikes lány, akinek Patrik, Samu és Filep tesi órán elcsente a melltartóját, és felhúzta a zászlórúdra, hogy mindenki jól láthassa. Nagyon megalázó volt, és csak sokára sikerült túltennie magát a bosszantó beszólásokon, amiket az eset után kapott. A lány ezután megperdült, a szőke hosszú haja szétterült a levegőben, és már el is tűnt a tanulók háta mögött.

Némaság

Írj meg egy más által elmesélt történetet a saját szád-íze szerint

Még a mai napig emlékszem az első találkozásunkra, ahogy a mosolygós, világosbarna hajú anyuka megállt az irodám küszöbén, a sarkában egy hat év körüli kislánnyal. Az arca formájával, nagy, fekete gomb szemeivel, a buksiján nagy csigákban tekergő sötét hajával le sem tagadhatták volna a hasonlóságot.

– Áh, ön biztosan Hoffmanné – üdvözöltem az asszonyt, majd leguggoltam a lányka elé, aki erre szégyenlősen az anyja háta mögé bújt, belecsimpaszkodva annak nadrágjába. – Akkor te vagy Sárika – mondtam mosolyogva. – Tudod, nagyon sokat hallottam ám már rólad.

A lányka kissé kilépett anyja takarásából és érdeklődve bámult rám, de kezével még mindig markolta a biztonságot jelentő nadrágszárat.

– Nagyon megijedtünk, amikor szóltak az óvodából, hogy Sárika nem akar megszólalni, pedig otthon semmi ilyen probléma nincs. Velünk jól elcseveg, ezért tűnik hihetetlennek, hogy ott meg nem akar.

Kezdő logopédusként ez volt az első alkalom, hogy szelektív mutizmussal találkoztam. Talán egy trauma érte az oviban. Ki tudja? Lehet, hogy valaki nagyon leszidta, vagy megbántotta egy gyerek, és a felnőttek nem védték meg. De az is előfordulhat, hogy egyfajta beszédhibát rejteget a többiek elől.

– Sárika, van kedved játszani velem?

Forrás: Óvónők.hu

Ahogy kimondtam a bűvös szót, „játék”, a kislány szeme egy pillanatra felcsillant, majd bizonytalanul tekintett hátra.

– Menj csak, kincsem – biztatta Hoffmanné mosolyogva. – Én leülök oda, és onnan figyellek majd benneteket. Jó lesz így?

A lányka pedig bólintott.

Leültünk egymással szemben a fotelbe, és hogy beszélnie se kelljen, arra kértem, tapsolja vissza, amit én tapsolok. Kicsit félénken kezdett hozzá, látszott mennyire koncentrál, nehogy elrontsa, mintha csak tétje lenne annak, hogy milyen pontosan tudja visszaadni a ritmust. Végül egyetlen egy aprót bakizott, ezt leszámítva nagyon ügyes volt.

Aztán utánoznia kellett engem. Felemeltem a jobb kezem, mire ő is magasba lendítette a pici tenyerét, aztán a balt, és ő követte a mozdulataimat. Majd csípőre tettem a kezeim, és akárcsak egy tükörkép, ő is ezt tette. Leszámítva azt az arckifejezést. Esküszöm, olyan képet vágott, mintha fánk evésen kapott volna egy komoly fogyókúra kellős közepén. Egyszerre bujkált a szemében szemrehányás, és elnézés a gyengeségem miatt. Kis híján felnevettem, amit ő egy jókedvű mosollyal jutalmazott. Ezután vidáman ugráltuk körbe egymást.

Miután jól elfáradtunk, az a gyakorlat következett, amit nem csak a gyerekek, de én is kiváltképpen élveztem: a kincskeresés. Egy nagy tál rizs alól kellett a kis kezével az elrejtett játékokat előásni. Valahogy mindig is szerettem látni azt a boldog örömöt az arcukon, amikor végre előkerülnek az ott elrejtett dolgok. Ahogy kikerekedett, mosolygós szemmel mutatják fel az új szerzeményüket.

Végül különféle alakzatokat rajzoltattam vele egy liszttel teli tányérba, amitől nem csak az asztal lapja, de a piros pulóvere is és még az orrnyerge is fehéren világított. Kiöltött nyelvvel, komótosan karcolta bele az általam kért formát a világos porba.

– Nagyon ügyes vagy – dicsértem meg. – Tudsz valami szép verset vagy dalt, amit elénekelnél, vagy elmondanál nekem? – vetettem be a csalafinta kérdést, miközben hagytam még kicsit tovább rajzolgatni. – Persze csak ha akarod. Egyáltalán nem muszáj.

– Igen, tudok – mondta Sárika most először és csilingelő hangon elkezdte az „A part alatt” című dalt.

Összenéztem az anyukával, aki nagy mosollyal az arcán felém biccentett. Kihúztam magam, és büszkeség és öröm érzése járta át a belsőm, hogy már az első alkalommal mekkora haladást értünk el.

Az átok

Engem is elátkoztak, ez már kétségtelen, és nem csak úgy kitalálom, hogy szimpátiát ébresszek benned. Mindenről az az átkozott varázsló, Oras tehet. Csak mert nem kaphatta meg azt a hiányzó tekercset, ami a Sötét Úr feltámasztásához kellett volna neki, rám szórta ezt a szörnyűséget. Egyszerűen nem tehetem ki a világot ekkora veszélynek. Inkább elpusztítottam azt a rémes bűbájt, minthogy az pusztítson el bennünket. Nem akarom, hogy nekem, és mindenki másnak is rettegésben kelljen leélnünk a hátralévő életüket. Ha az a varázskör bezárult volna, akkor hiába futnánk bárhová. Atruián nincs az az ország, ahol biztonságban lennénk; sem itt, Pricián, sem Tordán, sehol. Még a jeges Bersben sem. Én pedig nem azért kockáztattam mindent, beleértve a saját létezésemet is, hogy most egy jött-ment bűvész véget vessen az egésznek. Mivel közben rájöttem, milyen világhódító tervekre készül, előbb kellett megtalálnom azt a tekercset. Az idő rettentően sürgetett.

És mert nem kaphatta meg, elátkozott. Azt akarta, hogy akkor törjön rám a vérszomj, miközben emberek között vagyok, és ne tudjak ellenállni neki. Hogy saját kezemmel pusztítsam el a szeretteimet. Csakhogy én már mindenkit elveszítettem. Nem is számíthatott arra – bevallom, én sem –, hogy ő lesz majd az első áldozatom.

Azt hittem, hogyha ő meghal, megtöri a varázslat is, de tévedtem. Ez túlságosan erős, és nem lehet csak úgy megszüntetni. Én sem vagyok rá képes, bár valamelyest irányíthatom. Ezért is jöttem el hozzád, Ineus barát, hogy segíts nekem leszedni az átkot. Úgy hallottam, te vagy a legjobb az ilyesmiben. Lehet, hogy most, hogy a mágus halott, idővel a varázslata is meggyengül és szertefoszlik, de vajon van annyi időm rá, hogy megvárjam? Nem hinném. Úgy érzem, hogy ez egyre inkább elhatalmasodik rajtam, és lassan feltöri az elmém, akár a gyermek a diót.

Tudom, hogy a városi gárda örül annak, hogy fogynak a legkeresettebb bűnözők Pontino utcáiról, de már az alvilág is elkezdett szimatolni utánam. Igyekeznek egyre inkább a közelembe férkőzni. A véremet kívánják. De ezzel a nyakamon nem bujkálhatok örökké, mert a vérszomjam elővigyázatlanná tesz, és attól tartok, előbb vagy utóbb csúfos véget érek. Ráadásul még blokkolja a saját mágikus képességeimet is, így megakadályozza, hogy megszabaduljak tőle. Ha már tisztán tudok gondolkodni, könnyebb lesz kitalálom, mit tegyek az üldözőimmel. Addig meg kell húznom magam, de ez csak úgy sikerülhet, ha a gyilkos hajlamom megszűnik. Benned van minden bizodalmam, barátom. Te Nirus papja vagy, a gyógyítás magasztos istenéé. Ha te nem vagy képes rá, akkor senki sem. Csupán még néhány ritka hozzávalót kell összegyűjteni hozzá. Bízom benned, Ineus! A fény kísérjen utadon!

Zuhanás

== A Lány a Xeorgról sorozat 1. része ==

Liana megkapaszkodott, és becsukta a szemét. Tudta, hogy már csak néhány másodpercet kell várnia, és végre megszűnik a rángatózás, amint kilépnek a hipertérből. A legfőbb ideje. Úgy érezte, a gyomra is kezd felkavarodni, de még egy kicsit ki kell tartania. Hosszú volt az út. Térugrásokon és féregjáratokon keresztül jutott el idáig, ahol végre, a reményei szerint biztonságban lehet. Talán több száz fényévnyire az otthonától Seth, a nagybátyja, az a trónbitorló már nem találhat rá. 

A rázkódás nem szűnt meg, sőt, mintha fokozódott volna. Mindemellett a vezérlő fényei eszeveszett villódzásba kezdtek és legalább ötvenféle különböző magasságú sípolás, és szirénázás hallatszott.

– Otto, mi történt? – kérdezte Liana, aki eközben villámgyorsan végigfuttatta az ujjait az érintőpaneleken, hogy valamiféle helyzetképet kapjon. A monitoron vészes közelségben megjelent egy nagy kék bolygó képe.

forrás: Pinterest.com

– Azt hiszem, hogy hiba csúszhatott a számításba – válaszolt a telekom gépies hangon.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte a lány, miközben az űrhajó dobálózása egyre erősebbé vált.

– A mi térképeink hiányosak a világűr ezen térségéről, és a hipertérből kilépve feltűnt egy bolygó, aminek a térképek szerint nem kellene itt lennie – magyarázta Otto. 

– Nagyszerű – húzta el a szája szélét a lány. – Idáig menekültem a nagybátyám elől, hogy aztán felkenődjek egy ismeretlen bolygóra. Mindig is ilyen halálra vágytam – jegyezte meg szarkasztikusan a lány. 

– Sajnálatos módon már beléptünk a bolygó légkörébe. Attól tartok, hercegnő, a becsapódás már elkerülhetetlen – folytatta Otto ugyan azzal a színtelen hangtónussal. – Túl nagy sebességgel haladunk.

– Minden energiát a fékezőrendszerre! – adta ki a parancsot Liana, miközben a fokozódó erőhatások egyre inkább a parancsnoki szék háttámlájának nyomták.

– A bolygót megvizsgálva, a mi életfeltételeink szerint kedvezőek az adottságok az életben maradásra. Elindítom az életvédelmi protokollt.

A szék háttámlája vízszintes helyzetbe dőlt, és vele együtt a beszíjazott lány is, és ez egész hamarosan egy mentőkapszulává alakult, ami még a becsapódás előtt elhagyta az űrhajó fedélzetét.

Ez a nyári éjszaka rendkívül fülledt és meleg volt, a levegőtlen szobában pedig Eric nem tudott elaludni. Kimászott a veranda tetejére, ami féloldalasan  épp az ablaka alatt húzódott. Amíg az apja élt, gyakran tették ugyanezt. Itt heverésztek együtt, a csillagokat vizsgálgatva. A  neveiket, ha nem is mindet, jelentős részét ismerte már és valahogy így állt a csillagképekkel is. Mennyit feküdtek itt egymás mellett? Az apja mindenre megtanította, amit csak tudott, például, hogyan tájékozódjon az esti égbolton. Mindketten hittek abban, hogy létezik a Földön kívül, valahol máshol is élet. Sokat nevettek azon, ahogy megpróbálták elképzelni az idegeneket. De ez már a múlt. Már másfél éve, hogy elvesztették, és akárhányszor rágondolt, ez még mindig égető, fájó érzést keltett benne. 

– Látod, Joker, az ott a Herkules – mutatott valahova messze fel, egy égi négyszög kellős közepébe.

Joker, egy kis szürke, bozontos, keverék kutyus az ablaknál állt, két lábbal a szoba padlóján, mellső két mancsával pedig az ablak párkányába kapaszkodott. Láthatóan nem igazán volt oda a csillagászatért, mondhatnánk, kutyába sem vette. Az ő érdeklődési köre a csontok elásásában, a postás megugatásában ki is merült. Vagyis nem egészen, csak épp szerénysége nem engedte, hogy bárkinek megcsillogtassa a tudását.

Joker most is unott képpel bámult kifelé, a szőrös buksiját a párkányra hajtotta. Talán azt várva, mikor mászik már vissza a kis Eric, hogy kicsit megszeretgesse. Persze erre még várnia kellett, mert a tizenkét éves fiúcskának egyelőre esze ágában sem volt visszabújni. Joker vakkantott kettőt, de mert a fiú rá sem bagózott, visszahajtotta a fejét. Kimászni nem tudott, mert épp, hogy felérte az ablakot, meg hát mit is keresne egy kutya a tetőn, nem neki való az.

Forrás: Pinterest.com

Az égen egyszerre valami fényes objektum ragyogott fel, hosszú, ezüstös csóvát húzva maga után, ami egyre nagyobbnak látszott, és szemmel láthatóan feléjük közelített. Eric feltámaszkodott, majd felállt, kezét a homlokához emelte, mintha így jobban látná, mi is történik most. Közben a kutya szakadatlanul vakogott, egyre idegesebben.

– Azt nézd, Joker, mekkora üstökös. – Az eb egy-két vakkantással nyugtázta a hallottakat. – De izgalmas lenne, ha ez egy űrhajó lenne – suttogta álmodozón. – Mi lennénk az elsők, akik felvennék a kapcsolatot az idegenekkel.

Újabb vakkantás.

– Milyen igazad van – pillantott a háromlábú állvány felé –, talán meg kellene nézni a távcsövén keresztül.

Elindult az ablak felé, miközben a szemét az égi tüneményen tartotta, ami eközben egyre nagyobbra nőtt. Mire az ablak közelébe ért, úgy látszott, hogy ez a fényes valami egyre közelebb került a közeli erdő fáihoz majd eltűnt annak a lombjai között. Néhány másodperc múlva egy hatalmas fénygömb villant, és aztán szinte azonnal elhalt. Ezt követően óriási, robbanásszerű hang rázta meg a környéket. Nem úgy, mint július negyedikén, amikor tűzijátékok szabdalnák az eget, ez annál sokkal hangosabb volt. Jó néhány autó riasztója eszeveszett rikácsolásba kezdett, dudált, villogott, és Emerson Spring minden kutyája vonyítani kezdett. Néhány helyen felkapcsolták a villanyt, páran kijöttek a házból, de mert nem láttak semmit, hamar vissza is tértek.

– Joker, ez lezuhant! Bármi is volt ez, lezuhant! – lelkendezett a fiú, ám mire az ablak felé fordult a kis keverék szőrös pofikája eltűnt az ablakból, végigrohant a házon, majd kisvártatva megjelent az udvar közepén. Vakkantott néhányat, csóválta a farkát, majd leült.

– Azt mondod nézzük meg? Akkor várj! – behajolt, az ablak melletti asztalkáról megragadta a zseblámpát, a zsebébe nyomkodta, majd lemászott az oszlopon. – Ssh! – mondta a kutyának –  Anyának nem kell tudnia róla, hogy elmegyünk. Na gyerünk! Futás!

Nekiiramodtak. Joker elöl, akit kissé lemaradva Eric követett.

A történet folytatását Én...barát címmel itt találod. Kattints a címre!

A sötétség

Téma: A történetet a Tizeslista: Mi történik egy halálraítélt utolsó 24 órájában című videó ihlette

forrás: Pinterest.com

Egész életemben küzdöttem a sötétséggel. Nem arról beszélek, ami napnyugta után beborítja a szobám, ami jelen esetben egy két méterszer három méteres cella, hanem ami évek, vagy inkább évtizedek óta befedi a lelkem. Nem vagyok büszke arra, amit tettem. Nincs is semmi elismerésre méltó a gyilkosságokban, pláne, hogy kedvtelésből tettem, és most meg is lakolok érte. Mintha nem lenne elég büntetés az, hogy minden nap látom az arcukat magam előtt, ahogy az életükért könyörögnek, de bennem nem volt meg az, ami már most a részemmé vált. Nem tudtam, mit jelent az a fogalom: kegyelem.

Volt időm azon gondolkodni, amit elkövettem. Tizennyolc év állt a rendelkezésemre, egyedül, a démonjaimmal összezárva, úgy hogy más emberi lényt nem is láttam, csak az őrt, aki enni ad nekem. A nap huszonnégy órájából huszonháromban magam vagyok az őrület vékony peremén táncolva, de hamarosan megnyugodhatok. Bejelentették a kivégzésemet. Végre. Nem mondom, hogy nem érdemlem meg, hogy elvegyék az életem, azok után, hogy válogatás nélkül lelőttem oly sok embert abban a plázában. De nagyon is megérdemlem. Már az is jobb, mint a várakozás, amiről nem tudni, meddig tart majd. Vajon hány év még? A halál jön előbb, vagy a téboly?

Ma végre utoljára az életben láthattam az eget is. Milyen kék volt! Mint gyerekkoromban, afelett a mező felett, ahova annyiszor kiszöktem, ha apám részegen jött haza, vagy miután jól megvert. Mondhatnám, hogy az ő hibája, de igazából az enyém, már látom. Hibás döntéseket hoztam, amivel megnyomorítottam saját magamat, mert nem tudtam eldönteni, mi a helyes és helytelen. Malory atya felkészített rá, hogy mi vár most rám és már nem félek. Nem mintha annyira vallásos lettem volna az életemben, de amikor minden kapaszkodó elvész, nem marad más, csak ez. A hit által feloldozást kaptam.

Visszanézve látom, hol siklott félre az életem, de még nem késő jóvá tenni, ha semmissé nem is tudom. Már csak egyetlen dolog maradt földi életemben, amit végre kell hajtanom, és ez sokkal nehezebb lesz, mint az itt eltöltött évek, a semmiben lebegve. Szembenézni a gyilkosság következményeivel. Látni a hátramaradók arcát, az áldozataim rokonait, gyermektelen anyákat, akiket én tettem azzá, az özvegyeket. Remélem, lesz elég erőm a szemükbe nézni és őszintén, teljes szívből kérni a megbocsátásukat. Ezt még mindenféleképpen meg kell tennem, mielőtt elmegyek. Nem magamért és az én apám kezétől megnyomorodott lelkem miatt, hanem az övék miatt, hogy tovább tudjanak lépni.

Aztán engem úgy is átjár a méreg és végleg elnyeli az a sötétség, amiben eddig éltem, de nem kell, hogy velük is ez legyen! Remélem, egyszer meg tudnak bocsátani nekem. Aztán hogy az út végén mi vár, menny vagy pokol, nem számít.