A szomszéd

A szomszédomban lakik a Laja,
Ha nem iszik, hát az a baja,
Ártson csak az a fő,
Lehet neki bor vagy sör.

Tántorog, s a lábán is alig-alig...
Éppen, hogy csak elhány a falig,
Kölykök kirakják a hangládát,
Hogy elhúzzák az apjuk nótáját.

Vonyít, óbégatni sem rest,
Mindegy neki, hogy reggel, vagy est
S ha nem az történik, amit akar, 
Család fejet fejszével vakar.

Laja komát józanon, 
Bizony meg nem szólhatom,
Segít, hogyha úgy akad,
De jaj, ha üveg szájára harap.

Ne gondold túl!

== A Csak barátok sorozat 5. része ==

A megterített asztalnál ültünk mindannyian. Vacsoraidő volt, ilyenkor hol máshol is lehetne az ember? A félig nyitott dolgozószobából még mindig Glenn Millertől szólt a Moonlight Serenade, amit mindaddig szerettem is, amíg apu nem szokott rá arra, hogy állandóan őt hallgassa, amikor a regényét írja. Persze nem csak ez az egy dal tűnt már kopottasnak a szemünkben, de a Pennsylvania és az In the Mood is. Na jó, azért nem teljesen mindig, Néha azért más is hallatszik. Filmzenék vagy nyolcvanas évek, de csak semmi modern. Az viszont vicces szokott lenni, amikor apu elkapja anyut vacsorakészítés közben és táncolni kezdenek. Igaz, apu kicsit két ballábas, és olykor belerúg anyu bokájába, vagy, rálép a lábára, de azért mármost egyre ügyesebb.

Szóval ott ültünk a vacsora asztal mellett, és mindenki jóízűen falatozott, csak én bámultam bele a paradicsomlevesem közepébe. Ha szét tudnám választani, mint Jim Carrey tette a a Mindenható című filmben, amikor Mózest utánozta, az azért menőbb lett volna, de így csak a kanalammal piszkálgattam bénán a piros folyadékot a tányéromban.

Az agyamban újra játszottam a napot, de még így sem tűnt sokkal jobbnak, mint amikor átéltem. Majdnem egész éjjel fent voltam, valamikor két és három óra között nyomhatott el az álom, a reggel pedig kegyetlen gyorsasággal eljött. Csilla és Rita nélkül indultunk suliba, jött, az az elcseszett vallomás, és mindenki kiröhögött, aztán jött Rita fura vallomása, és… Aztán történt az a valami Csilla és köztem. Nem volt még hasonló dologban részem, de az a csók az nagyon is igazinak tűnt, és valójában nagyon is élveztem és magával ragadott és… Mi a francért agyalok én ezen? Már ezer éve barátok vagyunk, és nincs benne több. Miért akarok mást is belelátni? Csak segíteni akar, hogy minél hamarabb túl legyek Orsin. Mindig segített, ha látta, hogy a barátjának szüksége van rá. Igen, ez most is így lehet. És mi van, ha Csilla többet is érez? Vagy ha én belezúgtam? Beleőrülök ebbe. A szerelem meghülyíti az embert.

– Bence, minden oké? – hallottam apu hangját, ami visszarántott végül a jelenbe.

– Mi? Ja, persze, jól vagyok.

– Hagyjátok, durva napja volt ma – szólalt meg szerencsétlenségemre a húgom, és persze a szüleim mindjárt tudni is akarták, az összes nyüves eseményt, amin kevesebb, mint huszonnégy óra alatt átestem, és persze Anna szívesen pletykálkodott, főleg arról, amihez semmi köze sem volt, és igazából csak engem érintett.

Engem fárasztott a sok fecsegés, inkább visszahúzódtam agyam azon zugába, amelyik a Csongrádiéknék töltött néhány órát próbálta kielemezni.

– …és miután szerelmet vallott neki, Rita egyszerűen csak lekapta Bencét.

– Komolyan? Nahát, ki sem néztem volna abból a lányból – szólalt meg apu.

– Belevaló kis csaj, ha Bencét csak így megcsókolja - válaszolta anyu.

– Ki mondta el nektek, hogy Csilla megcsó… – Ha talán jobban odafigyelek a beszélgetésre, nem égetem be saját magam, így amikor rájöttem, hogy mit is mondtam, visszaejtettem a kanalamat a levesbe, és egy kevés folyadék az asztalra csapódott a tányéromból.

– Kicsim, mi Ritáról beszélünk, nem Csilláról – mondta anyu és már éppen kezdtem megnyugodni, hogy ezt megúsztam, amikor Anna szemei elkerekedtek. Hiába, az ő agya sokkal jobban vág, mint a szüleinké.

– Na neeee. Te Csillával is? Csókolóztatok Csillával?

Hihetetlen. Hogy a francba jött erre rá? Hja, elszóltam magam. Basszuskulcs, basszuskulcs. Idegességemben, ismét a levesemet kezdtem piszkálgatni

– Végre már, hogy észrevetted, hogy az a lány olyan szerelmes beléd, mint az ágyú – lelkendezett tovább.

– Mi? – pislogtam meglepetten. – Te most miről beszélsz?

– Basszus neked szemüveg kell. Azt ne mondd, hogy te nem tudtad. Komolyan nem vetted észre?

– Ugyan, már az eszem sem tudom, mióta tartanak minket egy párnak – próbáltam menteni a saját helyzetemet

– Akkor már nem csak vak vagy, hanem… - Azt akart a mondani, hogy hülye is, de miután anyu rápillantott összehúzott szemöldökkel, lenyelte az utolsó szót. – Szóval mesélj arról a csókról, milyen volt?

– Én Ritára gondoltam, nem Csillára. Az csak nyelvbotlás volt, semmi több. Ne hallucinálj, hugi!

– Szegény Ritát majdnem hogy kinevetted, fel sem vetted, de mióta Csillától hazajöttél azóta vagy ilyen…bamba. Úgyhogy nem vezetsz meg! Valami történt köztetek.

– Igen, megcsókoltuk egymást és igen jó volt! Most örülsz? – csaptam le a kanalamat az asztalra, de olyan szerencsétlenül érkezett az asztal sarkára szegény, hogy kirepült a kezemből, még vett egy gellert a csempén, és egyenesen belepottyant a hátam mögött lévő mosogatóba. – Köszönöm, nem vagyok éhes. – mondtam, majd kitoltam magam alól a széket és elindultam a szobám felé, de még hallottam, ahogy Anna lelkendezik:

– A bátyám végre beleszeretett, azt hittem már sohasem jönnek rá, mit éreznek egymás iránt. Úgy örülök nekik.

Anyu válaszolt rá valamit, de nem egészen értettem a szavait, mert az ajtó addigra nagyot dörrenve bezárult mögöttem. Talán megszidta, amiért más magánügyeibe ártotta magát. A hangsúlyból ezt gondoltam.

Végignyúltam az ágyamon, kiráncigáltam a zsebemből a telefonom és a Spotify-on indítottam egy random lejátszási listát, aztán a mobilt ledobtam magam mellé. A mennyezetet bámultam, ami makulátlanul fehér volt, és még egy repedést sem lehetett rajta látni, úgyhogy elég unalmas néznivaló, de legalább elterelte a gondolataimat. Legalábbis addig, amíg rá nem jöttem, hogy egész véletlenül egy szerelmes zenékből álló playlistet választottam, úgyhogy az összejövős zenéktől a szakítósig minden fokozaton végigmehettem. Olyan érzésem támadt, mintha egy giccses romantikus filmbe kerültem volna, ahol a főhős éppen meghalni készül a szívfájdalomban miközben én meg épp fuldoklom a nyáltengerben.

Aztán az egyik szám közepén egy pillanatra elhallgatott a telefonom, majd egy egészen más dal szólalt meg rajta:

“Just kiss my lips and shut me up, Just pull me in, it’s obvious, I need some therapy ‘cause knowin’ me I think too much” énekelte Harry Styles vidáman, amit azért állítottam be, mert ez a kedvenc dalai közül az egyik, amit a legjobban imádott. Ez nem lehet igaz, az univerzum így akar üzenni nekem?

– Képzeld, anyu bejött, miután elmentél tőlünk, és faggatózni kezdett, hogy ez mióta tart már köztünk, és milyen szinten állunk – kezdte Csilla köszönés nélkül.

– Hogy értve, milyen szinten?

– Hát ez az! Utalt rá, hogy okosak legyünk, és még korai rátérni arra az sz betűs szóra, és… mielőtt elkezdte volna a méhecskéket meg a virágokat, leállítottam. Elmondtam neki, hogy ez nem az, aminek gondolja. Bocsi, de el kellett mesélnem a bénázásodat Orsival, így sajnos megtudta.

– Lehet, hogy itthon is tudják a dolgot.

– Oh! – hallottam a megrökönyödést a hangjában. – Hogyhogy?

– Az van, hogy Anna elkezdte mesélni a Ritás dolgot, én meg azt hittem rólad beszél. És meg kérdeztem, hogy honnan tud róla? Persze először lefagyott, de gyorsan összerakta a dolgot. Aztán persze próbáltam menteni a helyzetet, és azt mondtam, hogy csak nyelvbotlás volt, de nem kajálta meg. Azt mondta, azóta bambulok, mióta tőletek eljöttem, szóval…

– Szóval beégetted magad, ahogy szoktad. Ez olyan Bencés volt.

– Imádom, amikor ilyen kedves vagy velem.

– Viccelsz? – nevetett fel. – Én a kedvesség mintaképe vagyok. Ezt szereted bennem, meg azt, hogy olyan szép vagyok. Ja, és nagyon nagyon szerény is.

– Főleg szerény – húztam el a számat.

– Jól hallom a hangodon? Végre mosolyogsz? – csacsogta.

– Még az is lehet.

– Na azért! – aztán egy pár másodperces csend következett mielőtt folytatta volna a mondanivalóját. – Bence, ami ma történt, azt ne gondold túl, ahogy szoktad, oké?

Ez egy kicsit elkésett. Az agyamban lévő gondolatok olyan zavarosak voltak, akár egy felkavarodott sártócsa. Miért van olyan érzésem, hogy cseberből vederbe kerültem?

– Megpróbálom, csak… Biztos, hogy folytatni akarod?

– Neked akarok segíteni vele, hogy kiheverd, szóval tuti.

Nem mertem megkérdezni, ami a szívemet nyomta, pedig már ott volt a nyelvem hegyén a kérdés: Mi van, ha valamelyikőnk jobban kezdi kedvelni a másikat? Egy ilyen barátságot kockára lehet tenni? Vajon kibírná? Talán tényleg igaza van. Túlagyalom. Relax.

A történet első részét Mondd el neki, hogy szereted címmel itt találod.

A történet második részét pedig itt, Délutáni hülyülés tanulásnak álcázva címmel.

A történet harmadik részét pedig itt, Szerelmeslevél címmel.

A történet negyedik részét pedig itt Egy dög, egy véletlen csók ls egy szándékos címmel.

Egyedül

Emlékszem, akkoriban a tesztnapomat töltöttem egy gumi szervizben, és éppen egy, a placcon álló kamion felnijével birkóztam, amikor megállt egy személyautó. Ahogy kinyílt az ajtó egy ismerős arc bukkant elő. Ugyan az a karamell barna haj, kávébarna szemek és mosolygós száj nézett vissza rám, mint amire gyerekkoromból emlékeztem. Arca fiatalos, de a korát nehezen lehetett volna megmondani. Nekem persze volt annyi előnyöm másokkal szemben, hogy én tisztában voltam ezzel, hiszen osztálytársak voltunk úgy hat évig. Viki igazán csinos volt, mint mindig és most is előnybe részesítette a sötét színű ruhákat. Ezzel szemben én feszengtem. Világos zöld munkásruhám elég megviselt volt már, rajta sár, olaj és zsírfoltok keveréke. Mint egy nagy matricás album, csak én épp a munkám során szerzett változatos forrásokból származó koszfoltokkal gyarapítottam a gyűjteményemet.

Az elvégzendő feladat amúgy sem volt leányálom. Letekerni a csavarokat egy óriási légkulccsal, amit megtartani sem volt egyszerű, aztán pajszerral kitáncoltatni a kereket egy kamion alól, majd begurítani a szerviz épületébe igazán meg tudja izzasztani az embert, pláne, ha alig van néhány szusszanásnyi szünet.

Kicsit távolabb megállva üdvözöltem, arra az esetre, ha valamelyest szagos lennék, hiszen a homlokom így is gyöngyözött.

– Nahát! Szia Viki. Hú, már nem láttalak ezer éve – mondta kilépve az óriási gumi mögül, arcomon egy nagy vigyorral, amin a viszontlátás őszinte öröme tükröződött.

– Szia! – nézett rám csodálkozva. – Hát te? Itt dolgozol?

Elmeséltem neki, hogy az előző cég, ahol voltam jogutód nélkül megszűnt, és mit szépítsem az eseményeket, most próbálkozom, keresem a helyem a világban.

Az ő élete azért valamivel jobban sikerült, egy könyvelő irodában helyezkedett el. Nem hiába, mindig jól ment neki a matek.

– Jó lenne már egy osztálytalálkozó. Már mióta elballagtunk, és nem is volt még egy sem! – mondtam szomorúan. – Vagyis lett volna, csak végül elmaradt, mert voltak olyan prominens személyek, akik nem tudtak volna részt venni rajta és inkább lefújták.

Egyetértően bólintott, majd elkezdtünk a többiekről beszélgetni, hogy ki hol van, és jelenleg mit is csinál?

– Mondd csak, Lillára emlékszel? – kérdeztem meg nagy sokára.

Viki kedvesen elmosolyodott.

– Persze, hogy emlékszem – felelte nem kis meglepetésemre. Ha másoknak az osztályból szóba hoztam őt, csak ingatták a fejüket, vagy visszakérdeztek, hogy az meg ki? Mintha törölték volna a memóriájukat egy olyan izével, amit J és K ügynök is használt a Sötét zsaruk című filmben. Ez olyan igazságtalan.

Viki egy ideig elmerengett csendben, majd felnézett, fejét kissé megbiccentette.

– Lilla olyan kis… bájos volt – mosolyodott el. – Bocsi, de nem tudok rá jobb szót.

De nem is kellett másikat keresni. Ez az egy is tökéletesen leírta, milyen volt ő. Mindenkivel kedves és szívélyes, semmi pénzért meg nem bántott volna mást.

És az a mosoly! Ezzel fogadott aznap is, amikor először jártam náluk. Miután behívott, körbevezetett. Szinte még mindig látom magam előtt a sok könyvet a nagyszobában, ami valószínűleg az apukájáé lehetett, illetve az aranyszínű szamovárt, ami a dohányzó asztalon állt. Lilla szobája kimondottan gyufás skatulya méretű volt, és egy részét elfoglalta az óriásira nőtt baba gyűjteménye. A nyugati ablakon át besütött a a délutáni napfény, és a függöny lágyan ringatózott, ahogy a nyitott ablakon át besurranó szellő meg-meglebbentette. Bár a szolgálati lakást nem építették túl nagyra annak idején, mégis kimondottan lakályos, és otthonosnak volt mondható. Egy meleg, családi fészek volt. Tudom, hisz jó néhányszor megfordultam még itt ezután.

– Én nagyon szerettem – rázott fel Viki hangja, és repített vissza harminc egynéhány évvel ezelőttről a jelenbe. Majd a hangja egyszerre szomorúnak hallatszott. – Kár, hogy a lányok az osztályunkban sohasem fogadták el igazán. Milyen nehéz lehetett neki!

Lilla valóban sokat volt távol akkoriban és ezért a lányok – talán féltékenységből – úgy gondolták, ő mindent megtehet, mert az igazgató úr lánya, és úgyis le lesznek igazolva a hiányzott órák. Persze ők nem ismerték úgy, mint én. Sohasem használta volna fel a státuszát és szemernyi rosszindulat sem volt benne. Lilla magányossá vált, kirekesztetté, és erre csak a Vikivel való beszélgetésem során jöttem rá. Sajnálni kezdtem, és valamiféle rossz érzés kerített a hatalmába. Én sohasem gondoltam rá, hogy milyen egyedül van, mert talán akkor jobban igyekeztem volna, hogy legyen neki legalább egy, egy igazibb barát. Vajon elég volt az, amit akkor adni tudtam ?

Viki elment, ahogy jött, de az én agyam még mindig azon járt, amit mondott. Azon a kis kívülálló lányon, aki egyáltalán nem érdemelte meg, hogy így bánjanak vele. Ha eszébe jutnak egyáltalán azok évek, csak remélni merem, hogy jó szívvel gondol majd arra a kis srácra, aki olyan sokat járt hozzá,és megpróbált a barátja lenni. Aki olyan erősen szeretett volna közel kerülni hozzá, hogy végül menthetetlenül lángra gyúlt a szíve a lány iránt, és ezt a titkot azóta sem sikerült megosztania vele.

Egy dög, egy véletlen csók és egy szándékos

== A Csak barátok sorozat 4. része ==

Amikor beléptem Csilla szobájába, ő az ágyban feküdt, kis kutyákkal tarkított takarója alatt. A fejhallgató szinte elveszett a sűrű göndör fürtjei között, miközben a lábai jártak a zene ütemére. A kihallatszódó foszlányokból úgy véltem, egy AJR dal szólt éppen, olyan hangosan, hogy nem is vette észre, hogy megérkeztem. Már csak akkor, amikor lehuppantam mellé az ágy szélére.

— Nem kéne ilyen hangosan hallgatnod, mert megsüketülsz! — mondtam köszönés helyett, amikor végre levette és kikapcsolta a bluetooth-os készüléket.

— Mi? — kérdezte hangosan, mint aki már tényleg elvesztette a hallását majd felnevetett és átölelt. Visszaheveredett és a fejét megtámasztva felkönyökölt. A leomló göndör fürtjei szinte teljesen eltakarták a kispárnáját.

— Gondoltam, megnézlek, mert nem voltál ma suliban. Minden okés? — kérdeztem aggódó pillantások közepette.

— Ja. Tegnap este belázasodtam, és nem akart lemenni az Istennek sem, úgyhogy anyuék kihívták az ügyeletet — hadarta. — De azt mondta a doki, hogy reggel mindenképpen vigyenek be a kórházba, mert alaposan meg akar vizsgálni. Nem nagy ügy! — majd legyintett, mintha az égvilágon minden rendben lenne.

— De már jól vagy? — tettem a homlokára a kezem, de a bőre olyan hűvös volt, mint máskor is. Ettől kicsit megnyugodtam. — Mondtak valamit?

Persze, hogy mondtak. Ott voltak a kórházban, az orvosok meg biztos nem sétáltak el némán mellettük, vagy nem jelbeszéddel kommunikáltak egymással, hogy más ne értse. De bizonyosságot akartam, hogy minden rendben van, és nincs komoly baja. Hülye, hülye film! A rémképe még mindig kísértett, de esküszöm, soha többé nem hagyom, hogy rádumáljon még egy ilyenre.

– Még semmit sem tudunk — válaszolta —, csak ezután lesz meg az eredmény. Amúgy sem akartam, hogy idegeskedj, elvégre ma volt a nagy napod Orsival — kezdett ficeregni a takaró alatt, majd tekintetét az enyémbe fúrta. — Szóval…? Elmondtad neki, vagy berezeltél?

Keserűen elhúztam a számat.

— El, de kár volt — sóhajtottam fel. — Neked volt igazad. Nem az a lány, akinek hittem.

Egy diadalmas “ugye megmondtam” rikkantás után elmeséltem neki mindent, beleértve azt is, ahogy az utolsó órán gúnyt űzött belőlem az egész osztály előtt. Hogy azt mondta, akkor sem járna egy ilyen vesztes lúzerrel, ha én lennék az utolsó pasi a Földön. Ezután válogatott szidalmakat vágott a fejemhez.

— Jaj, Beni, Beni — sóhajtotta együttérzően, aztán gyengéden megcirógatta az arcomat.

Ő volt az egyetlen ember, aki Beninek szólított, mindenki másnak csak Bence voltam. Az efféle belsőséges megnyilvánulás pedig, mint egy simogatás, vagy egy ölelés egyáltalán nem volt idegen tőle, de ezt az oldalát csak én ismerhettem. Olykor én is így tettem, amikor úgy éreztem, szüksége van egy kis bátorításra. Ez nekünk természetessé vált.

Hitetlenkedve megrázta a fejét és komor arccal folytatta:

— Sajnálom. Sajnálom, hogy nem lehettem melletted, amikor szükséged volt rám. Tudtam, hogy gonosz dög, de hogy ennyire…?

– Ááá, ne is mondd! Soha többé nem akarok iskolába menni! – nyögtem fel elkeseredetten. Hanyatt vetettem magam az ágyon, és bebújtam Csilla mellé, a meleg takaró alá.

A színésznő halála

forrás: pinterest.com

A nő újra whiskyt töltött a pohárba, és visszaroskadt a fotelbe. Szédelgett már a sok alkoholtól, és már nem is tudta volna megmondani, hány pohárkával is engedett már le a torkán a szúrós nedűből. Nem akarta érezni a fájdalmat, amit józanon kénytelen volt elviselni. Ám a bánata, az a ronda ízeltlábú rovar sehogy sem akart felfordulni az alkoholban.

Mindent elvesztett, ami valaha fontos volt neki. A kipattanó szexbotrány váratlanul csapott le rá, pedig ezer éve volt már, hogy eltévelyedett. Alig múlt tizennyolc. Ma már egész másként látta a dolgokat, és nem engedné, hogy videó készüljön róla. Sohasem volt egy szende szűz, de akkor is. VHS-re venni? Mi a fenét gondolt ő akkortájt?

Pedig jó élete volt. Eleinte minden szépen alakult. A sikerek a főiskolán, mert bizony a tanulmányaival a legjobbak között volt, és a szerelemben is szerencsés volt. Ott ismerte meg Jamest, aki később a férje lett. Aztán megszülettek a lányok: Johanna és Heidi. Milyen boldog is volt! Rengeteg filmszerepet kapott olyan filmekben, amik később híressé váltak és számára is meghozták a kívánt ugródeszkát. A videó váratlan felbukkanása azonban alaposan kihúzta alóla a szőnyeget. Mintha időzítve lett volna az egész.

Nem kezelte túl jól a helyzetet. Tényleg nem. Eleinte még James is kiállt mellette, együtt harcoltak a felbukkanó pletykák ellen, de aztán mintha ő is elhitte volna, hogy ő egy olyan feslett nő, aki mindenkivel lefekszik, csak azért, hogy elérje azt, amit akar. A pénzt a sikert a csillogást. Pedig karácsonykor lenne huszonhét éve, hogy megkérte a kezét. Hová lett a „jóban-rosszban”? Vagy csupán csak belefáradt a harcba.

Még a lányok sem akartak róla hallani többé. Pedig hogy rajongtak érte. De már nem jönnek és még csak a telefont sem veszik fel. Még a kis Heidi sem, aki egykoron anyja nyomdokaiba akart lépni… De nem hibáztatja őket. Megbukott, mint anya. Csupán azt bánja, hogy nem fogja látni imádott kislányát a színpadon. Kezében megremegett a kép, amin férjével és két lányával volt látható, majd lefordítva visszatette az asztalra. Ne is lássák, hogyan süllyed tovább az alkoholgőzbe és az önsajnálatba.

Most már mellőzik a színpadon is és a filmvásznon is. Még egy rohadt reklámszerepet sem kap a tévében. Egy egész kicsikét sem. Mindenki megvetően tekint rá és szexuális ajánlatokat tesz. Milyen prűdek az emberek és kétszínűek! Mintha ők még sohasem hibáztak volna még! De miért éppen most kellett kiderülnie? Biztos annak az aljas Lanának a műve.

– Most örülhet az a kis ringyó – mormogta. – Ezúttal ő nyert. De remélem, felfordul mihamarabb!

Szájához emelte a poharat, ám az megint üres volt. Mérgében a falhoz vágta, s az apró szilánkokra törve szétterült a szőnyegen.

„Csak még egy utolsót” – gondolta, és megmarkolta a Jack Daniels üveg nyakát és meghúzta. – „Hogy legyen erőm kiszállni”.

Nem hitte volna, hogy egy mocskos motelszobában megy le utoljára a függöny. Egyedül, magára hagyva. Felnézett a gerendára, és az arról lelógó kötélre. Hát így ér véget. Felállt és a székhez tántorgott. Nyakába helyezte a hurkot, és nagyot sóhajtott. Az ina megremegett. Már csak egy ugrás van hátra. Ha szerencséje van, azonnal kitöri a nyakát és nem érez semmit. Biztosan nem fog hiányozni senkinek.

Kirúgta a széket, a kötél megfeszült. Vágta a nyakát és érezte, ahogy az artériáit elszorítva egyre kevesebb vér jut az agyába. Hiába próbálta felhúzni magát, karjai gyengék voltak. Már nem akart meghalni, de már késő volt.

Hallucinálni kezdett. Mintha James hangját hallaná az ajtó túloldaláról. Mintha őt szólítgatná, de ő nem tud válaszolni neki, csak torokhangú brekegésféle, ami elhagyja a száját, de nemsokára még erre sem lesz képes. Még mielőtt elnyelte a sötétség, azt képzelte, hogy betörik az ajtó és ott áll James a szakadt szálló küszöbén, majd odarohan, és elvágja a kötelet. Aztán jön a semmi.

Másnap a kórházban ébredt, fehér ágyneműk között. James ott ült az ágya szélén, megszorította a kezét, és megnyugtató hangon azt mondta:

– Most már minden rendben lesz. Ez egy új nap, egy új kezdet.

A szerelmes levél

== A Csak barátok sorozat 3. része ==

Talán a délutáni filmnézés hatására és Csilla folyamatos unszolására úgy döntöttem, összeszedem minden bátorságom, és Orsi elé állok. A baj csak az, hogy nem tudok lányokkal beszélgetni. Egyáltalán nem. Vagy meg sem tudok szólalni, vagy csak makogok összevissza, mint akár egy majom. Persze van három lány, akikre ez nem igaz. Ott van Anna, a hugom, vagy a barátnője, Rita, a szomszéd lány, aki Annával egyidős, és végül persze Csilla. Pedig eleinte vele sem ment könnyen a beszéd, de aztán valahogy egymásra hangolódtunk, most meg valamiért mindenki azt hiszi, hogy ő a barátnőm.

Pedig az én szívem másért dobogott, és ha arra gondoltam, hogy ott állok holnap vele szemtől szemben máris szívroham közeli állapotba kerültem. Lehet, igaza van Csillának, és egy gyáva kutya vagyok. 

Ha már elaludni nem tudtam, megpróbáltam lejátszani a fejemben, hogyan történik majd a nagy vallomás, és miként fog reagálni rá. A legnagyobb dilemmát az jelentette, hogy mit is fogok neki mondani?

Észrevétlenül megvirradt, és egy szemhunyásnyit sem aludtam. A fürdőszoba tükörben visszabámuló srác pedig ijesztő látványt nyújtott a nagy fekete karikákkal a szeme alatt. Egy zombi hozzám képest öltönyös úriembernek látszott. Megmostam az arcom és tarkómra is locsoltam egy kis hideg vizet, azt remélve, hogy ettől majd felébredek, de a kép ugyan az maradt, csak immár vizes is voltam. 

Belebújtam a fehér-kék csíkos ingembe, amiről azt gondoltam, hogy eléggé menő és elegáns ehhez az alkalomhoz, majd felhúztam egy sötétkék farmert, amit egy United States of America feliratos övvel kötöttem a derekam köré. Jöhetett egy kis parfüm, amit Csilla is mindig szagolgatott, ha fújtam magamra, annyira tetszett neki. Ilyenkor mindig zavarba ejtően közel került hozzám. Ráadásul kissé több is sikerült, mint szerettem volna. 

A hajamra is vetettem egy pillantást. Annak ellenére, hogy megfésülködtem, a hajam megtagadott mindenféle együttműködést és fellázadt ellenem. Egy kis zselével próbáltam beállítani, aminek az eredménye egy kopogósra keményedett frizura lett. Na szuper. 

Az összkép minden esetre nekem tetszett, bár most úgy néztem ki, mintha esküvőre készülnék, ahol én vagyok a vőlegény. Biztos voltam benne, ha Csilla meglát, egész délelőtt cikizni fog. 

„De vajon tetszeni fog Solyának a látvány?” – méregettem magam, amikor a húgom, Anna, türelmetlenül kopogni kezdett.

– Bence, kijönnél? Annyit tetvészkedsz, mint egy lány! – Nem válaszoltam, ezért üvölteni kezdett az ajtón keresztül és vadul dörömbölt. – Gyere már ki, az istenit! Miattad fogunk elkésni, és még nekem is el kellene készülnöm! 

Amikor kiléptem, Anna meglepetten rám pislogott, és elégedetten hümmögött. Majd beosont mögöttem, és egy kattanás jelezte, hogy magára zárta az ajtót.

Mire Anna is elkészült, én már kis híján meg is reggelizem, majdnem túl voltam a második melegszendvicsemen. Furcsa volt, hogy most nem téblábol ott Rita, Anna országos barátnője, akivel mindig mindent együtt csináltak, kibeszélték a srácokat, többek között engem. Ilyenkor reggelente igyekeztünk túlkiabálni a többieket, úgyhogy Szoboszlaiék a reggel mindennek mondható, csak épp csendesnek nem. De ma Rita nem jött. Azt hiszem, most utaztak vidékre a nagymamája temetése miatt. Mintha húgi említett volna valami ilyesmit. Szegényt biztos nagyon megviseli, mert rajongásig imádta a nagyiját.

Anna azért küldött neki egy képet arról, ahogy kiöltöztem. Nem mintha Ritát az érdekelte volna, mi van rajtam. Tőle meztelen is lehettem, csak én legyek a fotón. Rita irántam való szerelme nyilt titok volt a családban. Mind tudtuk, miért jár olyan gyakran hozzánk és ezért rengeteget hecceltek apuék engem. Az efféle titok gyorsan terjedt nálunk, főleg ha az embernek van egy húga, aki nem tudja tartani a száját.

A szokásos hármas helyett így csak kettesben álldogáltunk Csongrádiék háza előtt, ám Csilla sem a csengetésre, sem pedig a hívásomra nem válaszolt, ami egyáltalán nem jellemző rá. A piros Toyota Yaris sem állt az udvaron, úgyhogy Pista bácsi, Csilla apja sem érkezett haza a munkából, Pete meg már bizonyára a buszon lehet, útban az iskola felé, a szomszéd városba. Az idő minket is szorított, így mi is magunk mögött hagytuk a néma házat, és elindultunk a suli felé. 

Valami balsejtelem kezdett hatalmába keríteni. Vajon mi lehet vele? Akadt egy titkos lovagja, akiről még én sem tudok, aki megszöktette az éjszaka folyamán, és az anyukája a rendőrökkel együtt őt keresi? Ugye nem lett rosszul? Nem lett beteg? Soha többé nem engedem, hogy ilyen nyavalyás filmeket nézessen velem. 

“Csak ne legyen baj, Istenem, csak ne legyen baja!” — imádkoztam magamban, miközben egyre szörnyűbb rémképek bukkantak elő, és egyre inkább maguk alá kezdtek gyűrni.

– Biztos, hogy jól van – szólalt meg végül Anna, megtörve ezzel a beállt a csendet. A hangjában volt valamiféle megnyugtató bizonyosság, ami olyan volt nekem, akár fuldoklónak a mentőöv.

– Ennyire látszik, mire gondolok? — vontam fel a szemöldököm.

– Tizenegy éves vagyok, nem hülye — felelte, majd egy váratlan kérdést azegezett nekem. — Amúgy…Neki akartál tetszeni?

– Mármint kinek? Csillának?

– Aha – majd kertelés nélkül megkérdezte – Szerelmes vagy belé?

– Mi? Nem, dehogy – tiltakoztam azonnal. – Miért hiszi ezt mindenki? – fújtattam, holott a választ én is sejtettem, csak a hugom szájából kellett hallanom, hogy én is rájöjjek, hogyan tekintenek ránk az emberek.

– Mindig együtt vagytok, és amikor egymásra néztek, olyan, mintha kölcsönösen csodálnátok egymást. Igaz, Csilla tényleg nagyon szép a göndör hajával, és olyan jól néztek ki együtt és annyira egy hullámhosszon vagytok. Aki meglát benneteket, fel sem merül benne, hogy ti ne lennétek egy pár.

— De nem őmiatta van — nyugtattam meg. — Szerintem, ezt te is tudod nagyon jól.

Délutáni hülyülés tanulásnak álcázva

== A Csak barátok sorozat 2. része

Suli után ma is együtt mentünk haza, mint szinte mindig. Úgy tűnt, Csillának a szokásosnál is jobb kedve van. Felugrott a járdaszegélyre, végig egyensúlyozott rajta, mint egy kötéltáncos, néha ugyan meg-megbillent, ilyenkor egy pillanatra megérintette a vállam, aztán már könnyedén suhant is tovább. A fehér-rózsaszín cipőt, amit akkor hordott, amikor az időjárás csak engedte, ő maga festette be. Dekorációként apró arcokat és állatokat rajzolt rá különféle színnel, amitől az egész úgy nézett ki az egész, mint egy nagy pink állatkert. Ha egy figura elhalványodott rajta, azonnal átrajzolta. Gyakran láttam zokniban ülni a szünetben, ölében a tornacsukájával, miközben nyelve hegyét oldalra kidugva alkotott.

Csilla hirtelen gondolt egyet, leugrott a kövekről, és fél lábon megpördült a karjait széttárva, miközben dudorászott valamit. A dallamfoszlányban az MKTO, „Classic” című számát véltem felfedezni.

– De vidám valaki. Mire ez a fene nagy jókedv?

– Olyan énekelhetnékem van – közölte egyszerűen. – Nem jössz át később?

A karaoke volt az egyik kedvenc elfoglaltságunk. Csilla anyukája, Éva néni szerint, ha duetteztünk, még az emberek is megálltak az ablakuk alatt és minket hallgattak. Szerintem ez azért túlzás, bár az igaz, Csilla mindennél jobban élvezte. Ilyenkor felpattant a franciaágy tetejére, riszálni, rázni kezdte a fenekét, és tekergette a csípőjét. Baromi jól állt neki és volt is hozzá érzéke.

– Inkább a matekra kéne ráhasalnod. Így is állandóan cseszegett Hajzer – figyelmezettem.

– Olyen kis stréber vagy – fújtatott egy nagyot, majd kelletlenül elhúzta a száját, aztán vigyor kúszott az arcára. – Oké, akkor mi lenne ha együtt tanulhatnánk, utána meg meglátjuk.

– Oké, de akkor tényleg tanulni fogunk! – mondtam szigorúan, a “”tényleg” szót erősen hangsúlyozva. – Ha ez a matek dogád is egyes lesz, eltiltanak tőlem, meglátod!

– Ugyan már! Anyu sohasem tenne ilyet. — legyintett — Egyszerűen jó hatással vagy rám – mosolygott.

Csilla szülei keveset voltak otthon, ilyenkor a bátyjára testálták, hogy leellenőrizze, hogy a húga leckéje elkészült-e és megtanulta-e az anyagot. Eleinte ez működött is, de aztán egyre többször maradt el. Csilla hatodik év végén éppen csak átcsusszant, amitől a szülei teljesen kiakadtak. Azóta szigor van.

Ezzel szemben az én szüleim már a kezdetektől nagyon komolyan vették a tanulást. “Majd később megköszönöd” — mondogatták, de én egyszerűen utáltam, hogy rám eröltetik. Aztán valami megváltozott. Rájöttem, nem is rossz, ha az ember tud ezt-azt a világról, és elkezdtem élvezni a dolgot.

– Ne vegyél rá mérget, hogy most is elnézik neked! – mondtam. – Vagy újra nyolcadikos akarsz lenni?

Csilla megrántotta a vállát.

– Nem akarsz már idegenvezető lenni, és utazgatni? – húztam fel a szemöldököm.

Csilla fújtatott egy nagyot, mintha azt mondaná: „Ó, ugyan, hagyjál már lógva! Akadj már le a témáról!”, de csendben maradt, csak a szemeit forgatta unottan.

– Akkor mi lesz az álmaiddal, amiket el akartál érni!

– Na és mi a helyzet a tieiddel? – kérdezett vissza azonnal. Egy pillanat alatt megpördülve szembe került velem, a két kezét a háta mögé rejtve rám meredt.

– Hát – vakartam meg a fejem búbját –, azt hiszem, én gimibe megyek. Akkor még lesz négy évem, hogy kitaláljam, mihez akarok kezdeni. Nekem nincsenek konkrét terveim, mint neked.

– Nem erre gondoltam, — rázta meg a fejét. — Szerintem, te is tudod, mire – válaszolta, miközben menetiránynak háttal haladt előttem, a szemét egy pillanatra sem véve le rólam. – Mik a terveid Orsival?

A név hallatán megtorpantam és csodálkozva néztem a lágy októberi napfénytől csillogó sötét szemekbe.

forrás: dívány.hu

– Azt hittem utálod őt.

– Utálom is – motyogta lehajtott fejjel maga elé révedve, majd hirtelen felnézett –, de te szereted. – Aztán visszapattant a szegélyre és mi újra elindultunk, miközben Csilla végig mellettem billegett. – A barátom vagy, és ha összejöttök, akkor majd meg kedvelem… Valahogy... Vagy legalábbis igyekszem nem beverni a képét.

Percekig haladtunk egymás mellett szótlanul. Hallani lehetett a szelet, ahogy felosont a fákra, a lombok közt megzörgetett néhány sápadt levelet, és már nesztelen el is tűnt, akár egy tolvaj. Végül Csilla felém fordult, hangja bizonytalannak hallatszott, mintha most nem is az övé lenne. Arca is kissé pirosabbnak tűnt, mint általában, de biztos csak a napfény miatt.

– Ha nem jönne össze, akkor… – kezdte, de én közbevágtam.

– Akkor elkönyvelheted, hogy neked volt igazad.

Megrázta a fejét,és a göndör fürtjei belecsapódtak az arcába. Nem ezt akarta mondani, de már nem folytatta tovább.

Mondd el neki, hogy szereted

== A Csak barátok sorozat 1. része ==

Csillát a legkevésbé sem zavarta a matek óra. Barna, göndör fejét felém fordította, állát megtámasztotta a tenyerén és hosszasan rám pillantott pimasz mosollyal az arcán, miközben huncut, fekete szemében benne ragyogott a galaxisok összes csillaga. Egy árva szót sem szólt, csak farkasszemet nézett velem. 

Amikor öt éve Ózdról leköltöztek ide, Kunmadarasra, Varga tanár úr mellém ültette az új lányt. Hát, bevallom, akkor még nem igazán örültem neki, hiszen eddig az utolsó pad mindkét oldala az enyém volt, most meg meg kell osztoznom rajta egy jövevénnyel. Aztán ahogy telt az idő és egyre jobban megismertem, szépen lassan rájöttem, hogy ez a csaj egyszerűen csak jó fej, és kész. Igaz, a pimaszságával, tettetett nagyképűségével néha az agyamra ment ugyan, de mindig mondott vagy tett valami váratlant, amitől a végén mind a ketten hangos hahotázásban törtünk ki. Felrázta az életem, mint egy nagy színes habos koktélt. 

Csilla mosolyra húzta a száját, és alig láthatóan csóválni kezdte a fejét.

– Mi van? – kérdeztem halkan.

– Már megint azt csinálod! – suttogta, miközben belehunyorgott az ablakon át beszűrődő napfénybe, és az orrnyergén apró kis ráncok keletkeztek.

– Miért? Mit csinálok?

forrás: pexels.com

Csilla elnézett a fal felőli padsor irányába, ahol szerelmem tárgya ült, és alig észrevehetőn arrafelé biccentett a fejével. Nem kellett mondania semmit, elég volt csak összenéznünk és már működött is köztünk a telepátia. 

Sallai Orsolya volt a legszebb lány az osztályban. Hosszú, csillogó, gesztenyebarna haja eltakarta az arcát, ahogy a füzete felé hajolt és buzgón jegyzetelt. Esküszöm, neki volt a leggyönyörűbb szeme a világon. Mélykékek voltak, akár az óceán vize, ami kiszámíthatatlanul hullámzik, mint a természete. Olykor beragyogta egy-egy napsugár és a felületén apró, smaragdszínű csillámok világítottak, máskor a vihar borzolta fel, és szürkéskék, égig érő hullámokat vert.

– Nem tudom, miről beszélsz – vágtam rá. 

– Hát Orsiról, te lüke – mondta komolyan. – Már megint bámulod.

Csilla nem csinált belőle titkot, hogy Orsit nem különösképpen kedvelte. 

“Borzasztó ízlésed van, ha egy ilyen felszínes napraforgó be tudta lopni magát a szívedbe”  –  mondogatta.– „Egy olyan lány illene hozzád, aki szerényebb, kedvesebb, nem baj, ha kevésbé szép kívülről, mert belülről sokkal értékesebb.” 

Lehet, hogy ez célzás akart lenni egy konkrét valakire. Amikor visszakérdeztem, hogy van-e jelöltje is a számomra, válasz helyett csak elpirult, és próbált elfordulni, hogy ne vegyem észre. Ha nem lettünk volna már olyan hosszú ideje barátok, azt is gondolhattam volna, hogy saját magára gondolt –, de valószínűleg a válasz ennél egyszerűbb volt. Talán csak zsigerből utálta őt és kész, nem tudom. A lányokat nehéz kiismerni. Orsi megítélésének az sem tett jót a szemében, hogy mindig sok fiú vette körül. Biztosan csak féltékeny, mert Orsi népszerű a srácok között, de Csilla csak a fejét rázta és biztosított róla, hogy egy pillanatra sem szeretne Sallai Orsolya lenni. Bár elismerte, hogy nagyon csinos lány, de ezen kívül ő nem lát benne semmit, ami különlegessé tenné.

– Hé! – szólalt meg mellettem Csilla. A csendben a hangja ostor pattanásként hatott, engem is felriasztva ezzel a gondolataimból. 

Azt hiszem, ő maga is megijedhetett saját hangerejétől, mert behúzott nyakkal, a padból kissé kihajolva óvatosan a tábla felé pislogott. Hajzer János, a feje tetején már kissé kopaszodó, ötvenes évei közepén járó matek tanár látszólag nem reagált. Csak a filc ütemes sercegése hallatszott a néma teremben, ahogy alig olvasható írásával tovább karcolta a példát a táblára. 

Csilla jutalmul néhány rosszalló pillantást kapott az osztálytársainktól, néhányan még le is pisszegték, amit ő egy vállrándítással és néhány gúnyos fintorgással el is intézett. Aztán közelebb hajolt, és már egész halkan folytatta:

forrás:depositphotos.coms

– Hé! Ne bámuld már ennyire feltűnően! – lökte meg a vállamat. – Kiesik a szemed!

– Kösz, hogy így aggódsz értem, de nem fog, ne félj! – feleseltem, majd játékosan ráöltöttem a nyelvem.

Csilla nem válaszolt, csak elnyúlt a padon, majd egy mozdulattal kihúzta a hajgumit a hajából aztán lassú, akkurátus mozdulatokkal az ujjaival elkezdte szétfésülni a dús, göndör fürtjeit.

Összehúztam a szemöldökömet, mereven a szemeibe bámultam.

– Mi van? – kérdezte tettetett értetlenséggel.

– Hé, így nem látok semmit – mondtam halkan, miközben próbáltam elnézni valahol a feje mellett, de mindig arra mozdult, amerre én, tökéletesen leutánozva a mozdulataimat, és állandóan eltakarva előlem szerelmem tárgyát.

– Ja, bocsi, észre sem vettem – húzta pimasz mosolyra a száját, ami hihetetlenül jól állt neki. – Amúgy meg ha ennyire tetszik… Oda kellene menned hozzá, és elmondanod, hogy szereted.

Menekülés az éjszakában

 Minden, amit akartam csak az, hogy ezután a kimerítő nap után végre álomtalan alvásba süllyedjek, anélkül hogy csapongó gondolataim háborgatnák a nyugodt pihenésemet, de ehelyett egy nagyon is valóságos, távoli királyságban találtam magam. 

Sötét volt. Csak a Hold és a csillagok világították be az éjszakát. Ahogy ott feküdtem, a selymes fű megcirógatta a bőröm, miközben fejem fölött különös bogarak jártak különös násztáncot olyan közel, hogyha kinyújtottam volna a kezem, meg is érinthettem volna őket. Szentjánosbogárként világítottak, kékes és rózsaszínes fénnyel, miközben a kabócák hangosan ciripeltek, s éjszakai madarak énekeltek. Már majdnem elaludtam, amikor átesett rajtam egy lány. Zihált, mert ez idáig futott, és én sem vettem észre, mert a lábdobogását elnyomta a környezet hangjai. 

– Hé, nem látsz a szemedtől? – morogtam majd felültem.

A lány pillanatok alatt felpattant, majd megfogta a csuklómat, rám nézett a zöld szemeivel, – amik esküszöm, világítottak a sötétben –, majd így szólt:

– Gyere! Gyere, ha még élni akarsz! – s megmarkolta a kezemet, és én feltápászkodtam.

Hirtelen elhallgattak a bogarak, a madarak, és sűrű, iszapos, vészjósló csend támadt.

– Már itt van – mondta, rémülettel a hangjában, majd megrántotta még egyszer a karomat. – Gyerünk, mennünk kell! Most!

Forrás: mandiner.hu.com

Suhogás és ropogás törte meg a csendet, és hangok egyre erősödtek. Fák hajlottak ketté, egyik másikat valami mérhetetlen erő ki is csavarta, s a nehéz fatörzs átszelte a levegőt, majd óriási robajjal a közelünkben landolt. Borzongás és félelem futott át rajtam. Ha ez a lény ezt tudja művelni egy olyan vastag fával, amit mi ketten sem érnénk át, akkor tuti biztos nem akartam tudni, mit csinálna velünk, amikor ideér. 

Futásnak eredtünk. A lány elől, a csuklómat tartva rohant, és én utána, vakon követtem az éjszakába, miközben faágak és levelek csapódtak az arcomba. Az oldalam már szúródott, de ő még mindig, változatlan tempóban loholt előttem. Végül lassítottunk, és bebújtunk egy üregbe, ahol a hangok alapján mások is lehettek. Emberek.

– Mi ez a hely? – kérdeztem suttogva, miközben a nedves falat tapogatva próbáltam haladni előre a vaksötétben.

– Menedék –  mondta. – Ne félj, ide nem tudnak bejönni a szörnyek.

Olyan érzésem támadt, mintha még kisgyermek lennék, és édesanyám azzal nyugtatna, hogy bár sötét van, de biztonságba vagyok. A ronda, ártó lények itt nem bánthatnak. Az ő óvó karjai megvédenek.

Még mindig befelé botorkáltunk, és kezdtem látni is már valamit, de rájöttem, nem azért, mert a szemem hozzászokott a sötéthez, hanem mert az üreg egy földalatti folyosórendszerbe vezet, amelynek a falain fáklyák égnek.

Most volt először lehetőségem szemügyre venni a lányt. Gesztenyebarna haj kissé most összeállt az izzadságtól, kerek arca kissé kipirult, szemöldökébe pedig ritmusosan ismétlődő csíkokat húztak borotvával. Nagyjából velem egy idős, tizennégy esztendős lehetett.

– Mi az? – kérdezte mosolyogva, amikor észrevette, hogy milyen elmélyülten tanulmányozom az arcát.

Elfordítottam a tekintetem és a meztelen lábfejemet bámultam, amit rohanás közben valószínűleg a „nyúlüreg” közelében, – ahogy az itt lakók hívták –, felhorzsolta egy-két kiálló szikla, s az apró vágásokból még némi vér szivárgott, máshol már teljesen megalvadt. 

– Mi volt az odakint?

– Az elfek baugnak hívják, ami kegyetlent és zsarnokot jelent a nyelvükön. Még senki sem látta, mert aki igen, az nem élte túl – majd kis szünetet tartva folytatta: – Így azt sem tudjuk igazán, hogy néz ki csak azt, hogy nagyon veszélyes. És ez egyenesen feléd tartott.

Forrás: questforazrael.hungarianforum.net/

Én ebből szinte semmit sem vettem észre, amíg belém nem botlott, mert teljesen lenyűgözött az éjszaka varázsa.

– Akkor megmentetted az életem. Köszönöm – mondtam, majd felé nyújtottam a kezem. – Péter vagyok.

– Szofi – mosolyodott el, s apró kezével átfogta a tenyerem és gyengéden megrázta. – De te idegen vagy itt, ugye? Nem sontiai vagy?

– Hogy mi nem vagyok?

– Sontiai. Ez a Sontiai Birodalom, vagy ami még megmaradt belőle – mondta halkan. – Tulajdonképpen akkor honnan jöttél?

Elmeséltem neki, ahogy álmatlanul forgolódtam az ágyamban, aztán a következő pillanatban már itt tértem magamhoz, azon a mezőn, ahol találkoztunk. Beszélni kezdtem azokról az időkről és helyekről, ahol felnőttem, s ahogy egyre inkább belemerültem a mesémbe, egyre több ember, öregek és fiatalok népes csoportja táborozott körém. 

A terem közepén égett a tűz, és a nyárson valamiféle kisállat sercegett, amit nem is mertem volna megtippelni miféle lehet. Minden esetre olyan állatra emlékeztetett, ami kinézetre átmenet lehetett a patkány és a kutya között. A sült hús különleges, fűszeres illatot árasztott.

Amikor végeztem a történettel és feltekintettem, egy öt év körüli kislány kíváncsian fúrta a tekintetét az arcomba.

– Akkor ez azt jelenti, hogy nem tudsz hazamenni? Nem láthatod az apukádat és az anyukádat? – kérdezte, majd átölelte a nyakamat. – Te szegény! Majd mi vigyázunk rád! Itt jó helyen vagy! – mondta mosolyogva.

Eddig nem is gondoltam rá, mi lesz, ha soha többé nem jutok haza? Hogyan éljek egy olyan földön, amiről semmit sem tudok? Talán majd este, ha becsukom a szemem, visszakerülök a saját világomba, vagy felébredek, de persze semmi sem történt. Maradtam, itt ragadva Sontiába.