A bünti - 1. rész

== A bünti sorozat része ==

forrás: pinterest.com

A folyosó üres volt. Még hátra volt vagy tíz-tizenöt perc csengetésig, de mi úgy döntöttünk, már nem megyünk vissza órára. Túl hosszúra nyúlt a látogatás az igazgatónál.

A különösen ronda, műanyag lambériának vetettük a hátunkat, és egy darabig csak bámultuk a cipőinket, miközben a közeli tanteremből kihallatszódott Fenyvessy tanárnő hangja, ahogy az egyenletesen változó mozgásról beszélt.

Ádám volt az első, aki felemelte a fejét, és abbahagyta a cipője folytonos figyelését. Szőkésbarna, középen ketté választott hajába túrt, aztán felhúzta a lábát, és megtámasztotta magát a lambérián. Ujjait a farmerja zsebébe csúsztatta, vigyázva arra, hogy a sérült bütykei, ne érjenek az anyaghoz. A bőrén még épphogy megszáradt a vér, és ha mélyebben a nadrágjába süllyesztené, akkor a sérülései biztos újra szivárogni kezdnének. A jobb szeme alja megduzzadt, és kezdett egy jól kivehető fekete karika testet ölteni alatta.

– Szerintem, ez azért elég durva volt – mondta, miközben felém fordult.

A fogammal és a nyelvem hegyével a felrepedt ajkamat piszkáltam, miközben még mindig éreztem a vér fémes ízét és a zsibbadást, amit Samu ütése idézett elő.

– Hát ja – válaszoltam –, és rohadtul igazságtalan. Nem is mi kezdtük ezt az egészet.

– Mégis lenyomtuk őket, hiába tizedikesek – ujjongott Ádám. – Kellett nekik Kingát piszkálni. Tényleg, láttad a felütését? Apám! Még sohasem láttam ilyet egy csajtól! Hol tanultad te ezt? – kérdezte, majd kissé előretolta magát, hogy rálásson.

A vörös hajú lány, mintha csak eddig aludt volna, és a nevének hallatára ébredt volna csak fel, megmozdult mellettem. Ő volt az egyetlen, aki sokkal jobban nézett ki nálunk. Összekócolódott haján kívül semmi sem utalt arra, hogy az előző szünetben verekedtünk volna. Nem voltak sebei, csak az az aprócska remegés látszott, ami olykor-olykor hullámokban végig szaladt rajta, és megrázta vékony, törékeny kis testét.

Kinga nem válaszolt, csak maga elé meredt. Talán nehezére esett elviselni, hogy ez az egész ő ellene irányult, pedig ő semmit sem tett. Attól, hogy Patrik, Samu és Filep éretlenek, nekünk még nem kell azoknak lennünk. Miért lenne baj az, ha lány barátunk van? Amikor látták, hogy mi nem reagálunk a bosszantásukra, egyenesen neki címezték az összes, durvábbnál durvább sértést. Láttam, ahogy Kinga az ajkait összeszorította, és némán tűrte a mocskolódást. Mi egyáltalán nem akartunk bajt, amíg Patrik Kinga bordái közé nem öklözött. Most komolyan, milyen fiú ütne meg egy lányt?

forrás: fallenforaoa.tumblr.com

A következő pillanatban Ádám ökle eltalálta Patrik arcát, aki ettől hátraesett, én meg Samunak rontottam. Kinga még fel sem ocsúdhatott, amikor Filep neki esett, és a földre vitte. Aztán egyszer csak ott termett Csontos, a tesi tanár, és leráncigálta Ádámot Patrikról engem pedig Samuról, de még az utolsó pillanatokban is püföltük őket. Kingának nem volt ekkora szerencséje, ő alulra került, de két alkarját az arca előtt összezárva védte magát, mint egy igazi ketrecharcos, így Filepnek egyetlen ütése sem jutott túl a lány védelmén. Aztán a tanár úr felbukkanásával Filep figyelme elkalandozott, és Kinga elérkezettnek látta az időt egy ellentámadásra. Ökölbe zárta a kezét, és megcélozta a fiú állcsúcsát. Filep, mint egy rongybaba csuklott a lány mellé, és nem mozdult. Kinga villámgyorsan felpattant és zihálva állt meg a földön fekvő fiú mellett, aki szemlátomást sokkal nagyobb volt nála.

– Kinyírtad? – kérdezte Ádám, mire Kinga rémülten kapta a tekintetét a földön fekvő alakra, majd ránk.

– Hülye! Miért nyírta volna ki? – méltatlankodtam, és néztem, ahogy a biológia tanár is odafutott és átverekedte magát a tömegen. Próbálta talpra állítani a földön fekvő, félig-meddig eszméletlen srácot.

– Megérdemeltétek, amit kaptatok! Már éppen rátok fért, hogy valaki megagyaljon benneteket! – süvítette Dóra valahonnan az összezsúfolódott diákok közül. Ő volt az a tizedikes lány, akinek Patrik, Samu és Filep tesi órán elcsente a melltartóját, és felhúzta a zászlórúdra, hogy mindenki jól láthassa. Nagyon megalázó volt, és csak sokára sikerült túltennie magát a bosszantó beszólásokon, amiket az eset után kapott. A lány ezután megperdült, a szőke hosszú haja szétterült a levegőben, és már el is tűnt a tanulók háta mögött.

Némaság

Írj meg egy más által elmesélt történetet a saját szád-íze szerint

Még a mai napig emlékszem az első találkozásunkra, ahogy a mosolygós, világosbarna hajú anyuka megállt az irodám küszöbén, a sarkában egy hat év körüli kislánnyal. Az arca formájával, nagy, fekete gomb szemeivel, a buksiján nagy csigákban tekergő sötét hajával le sem tagadhatták volna a hasonlóságot.

– Áh, ön biztosan Hoffmanné – üdvözöltem az asszonyt, majd leguggoltam a lányka elé, aki erre szégyenlősen az anyja háta mögé bújt, belecsimpaszkodva annak nadrágjába. – Akkor te vagy Sárika – mondtam mosolyogva. – Tudod, nagyon sokat hallottam ám már rólad.

A lányka kissé kilépett anyja takarásából és érdeklődve bámult rám, de kezével még mindig markolta a biztonságot jelentő nadrágszárat.

– Nagyon megijedtünk, amikor szóltak az óvodából, hogy Sárika nem akar megszólalni, pedig otthon semmi ilyen probléma nincs. Velünk jól elcseveg, ezért tűnik hihetetlennek, hogy ott meg nem akar.

Kezdő logopédusként ez volt az első alkalom, hogy szelektív mutizmussal találkoztam. Talán egy trauma érte az oviban. Ki tudja? Lehet, hogy valaki nagyon leszidta, vagy megbántotta egy gyerek, és a felnőttek nem védték meg. De az is előfordulhat, hogy egyfajta beszédhibát rejteget a többiek elől.

– Sárika, van kedved játszani velem?

Forrás: Óvónők.hu

Ahogy kimondtam a bűvös szót, „játék”, a kislány szeme egy pillanatra felcsillant, majd bizonytalanul tekintett hátra.

– Menj csak, kincsem – biztatta Hoffmanné mosolyogva. – Én leülök oda, és onnan figyellek majd benneteket. Jó lesz így?

A lányka pedig bólintott.

Leültünk egymással szemben a fotelbe, és hogy beszélnie se kelljen, arra kértem, tapsolja vissza, amit én tapsolok. Kicsit félénken kezdett hozzá, látszott mennyire koncentrál, nehogy elrontsa, mintha csak tétje lenne annak, hogy milyen pontosan tudja visszaadni a ritmust. Végül egyetlen egy aprót bakizott, ezt leszámítva nagyon ügyes volt.

Aztán utánoznia kellett engem. Felemeltem a jobb kezem, mire ő is magasba lendítette a pici tenyerét, aztán a balt, és ő követte a mozdulataimat. Majd csípőre tettem a kezeim, és akárcsak egy tükörkép, ő is ezt tette. Leszámítva azt az arckifejezést. Esküszöm, olyan képet vágott, mintha fánk evésen kapott volna egy komoly fogyókúra kellős közepén. Egyszerre bujkált a szemében szemrehányás, és elnézés a gyengeségem miatt. Kis híján felnevettem, amit ő egy jókedvű mosollyal jutalmazott. Ezután vidáman ugráltuk körbe egymást.

Miután jól elfáradtunk, az a gyakorlat következett, amit nem csak a gyerekek, de én is kiváltképpen élveztem: a kincskeresés. Egy nagy tál rizs alól kellett a kis kezével az elrejtett játékokat előásni. Valahogy mindig is szerettem látni azt a boldog örömöt az arcukon, amikor végre előkerülnek az ott elrejtett dolgok. Ahogy kikerekedett, mosolygós szemmel mutatják fel az új szerzeményüket.

Végül különféle alakzatokat rajzoltattam vele egy liszttel teli tányérba, amitől nem csak az asztal lapja, de a piros pulóvere is és még az orrnyerge is fehéren világított. Kiöltött nyelvvel, komótosan karcolta bele az általam kért formát a világos porba.

– Nagyon ügyes vagy – dicsértem meg. – Tudsz valami szép verset vagy dalt, amit elénekelnél, vagy elmondanál nekem? – vetettem be a csalafinta kérdést, miközben hagytam még kicsit tovább rajzolgatni. – Persze csak ha akarod. Egyáltalán nem muszáj.

– Igen, tudok – mondta Sárika most először és csilingelő hangon elkezdte az „A part alatt” című dalt.

Összenéztem az anyukával, aki nagy mosollyal az arcán felém biccentett. Kihúztam magam, és büszkeség és öröm érzése járta át a belsőm, hogy már az első alkalommal mekkora haladást értünk el.

Az átok

Engem is elátkoztak, ez már kétségtelen, és nem csak úgy kitalálom, hogy szimpátiát ébresszek benned. Mindenről az az átkozott varázsló, Oras tehet. Csak mert nem kaphatta meg azt a hiányzó tekercset, ami a Sötét Úr feltámasztásához kellett volna neki, rám szórta ezt a szörnyűséget. Egyszerűen nem tehetem ki a világot ekkora veszélynek. Inkább elpusztítottam azt a rémes bűbájt, minthogy az pusztítson el bennünket. Nem akarom, hogy nekem, és mindenki másnak is rettegésben kelljen leélnünk a hátralévő életüket. Ha az a varázskör bezárult volna, akkor hiába futnánk bárhová. Atruián nincs az az ország, ahol biztonságban lennénk; sem itt, Pricián, sem Tordán, sehol. Még a jeges Bersben sem. Én pedig nem azért kockáztattam mindent, beleértve a saját létezésemet is, hogy most egy jött-ment bűvész véget vessen az egésznek. Mivel közben rájöttem, milyen világhódító tervekre készül, előbb kellett megtalálnom azt a tekercset. Az idő rettentően sürgetett.

És mert nem kaphatta meg, elátkozott. Azt akarta, hogy akkor törjön rám a vérszomj, miközben emberek között vagyok, és ne tudjak ellenállni neki. Hogy saját kezemmel pusztítsam el a szeretteimet. Csakhogy én már mindenkit elveszítettem. Nem is számíthatott arra – bevallom, én sem –, hogy ő lesz majd az első áldozatom.

Azt hittem, hogyha ő meghal, megtöri a varázslat is, de tévedtem. Ez túlságosan erős, és nem lehet csak úgy megszüntetni. Én sem vagyok rá képes, bár valamelyest irányíthatom. Ezért is jöttem el hozzád, Ineus barát, hogy segíts nekem leszedni az átkot. Úgy hallottam, te vagy a legjobb az ilyesmiben. Lehet, hogy most, hogy a mágus halott, idővel a varázslata is meggyengül és szertefoszlik, de vajon van annyi időm rá, hogy megvárjam? Nem hinném. Úgy érzem, hogy ez egyre inkább elhatalmasodik rajtam, és lassan feltöri az elmém, akár a gyermek a diót.

Tudom, hogy a városi gárda örül annak, hogy fogynak a legkeresettebb bűnözők Pontino utcáiról, de már az alvilág is elkezdett szimatolni utánam. Igyekeznek egyre inkább a közelembe férkőzni. A véremet kívánják. De ezzel a nyakamon nem bujkálhatok örökké, mert a vérszomjam elővigyázatlanná tesz, és attól tartok, előbb vagy utóbb csúfos véget érek. Ráadásul még blokkolja a saját mágikus képességeimet is, így megakadályozza, hogy megszabaduljak tőle. Ha már tisztán tudok gondolkodni, könnyebb lesz kitalálom, mit tegyek az üldözőimmel. Addig meg kell húznom magam, de ez csak úgy sikerülhet, ha a gyilkos hajlamom megszűnik. Benned van minden bizodalmam, barátom. Te Nirus papja vagy, a gyógyítás magasztos istenéé. Ha te nem vagy képes rá, akkor senki sem. Csupán még néhány ritka hozzávalót kell összegyűjteni hozzá. Bízom benned, Ineus! A fény kísérjen utadon!

Zuhanás

== A Lány a Xeorgról sorozat 1. része ==

Liana megkapaszkodott, és becsukta a szemét. Tudta, hogy már csak néhány másodpercet kell várnia, és végre megszűnik a rángatózás, amint kilépnek a hipertérből. A legfőbb ideje. Úgy érezte, a gyomra is kezd felkavarodni, de még egy kicsit ki kell tartania. Hosszú volt az út. Térugrásokon és féregjáratokon keresztül jutott el idáig, ahol végre, a reményei szerint biztonságban lehet. Talán több száz fényévnyire az otthonától Seth, a nagybátyja, az a trónbitorló már nem találhat rá. 

A rázkódás nem szűnt meg, sőt, mintha fokozódott volna. Mindemellett a vezérlő fényei eszeveszett villódzásba kezdtek és legalább ötvenféle különböző magasságú sípolás, és szirénázás hallatszott.

– Otto, mi történt? – kérdezte Liana, aki eközben villámgyorsan végigfuttatta az ujjait az érintőpaneleken, hogy valamiféle helyzetképet kapjon. A monitoron vészes közelségben megjelent egy nagy kék bolygó képe.

forrás: Pinterest.com

– Azt hiszem, hogy hiba csúszhatott a számításba – válaszolt a telekom gépies hangon.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte a lány, miközben az űrhajó dobálózása egyre erősebbé vált.

– A mi térképeink hiányosak a világűr ezen térségéről, és a hipertérből kilépve feltűnt egy bolygó, aminek a térképek szerint nem kellene itt lennie – magyarázta Otto. 

– Nagyszerű – húzta el a szája szélét a lány. – Idáig menekültem a nagybátyám elől, hogy aztán felkenődjek egy ismeretlen bolygóra. Mindig is ilyen halálra vágytam – jegyezte meg szarkasztikusan a lány. 

– Sajnálatos módon már beléptünk a bolygó légkörébe. Attól tartok, hercegnő, a becsapódás már elkerülhetetlen – folytatta Otto ugyan azzal a színtelen hangtónussal. – Túl nagy sebességgel haladunk.

– Minden energiát a fékezőrendszerre! – adta ki a parancsot Liana, miközben a fokozódó erőhatások egyre inkább a parancsnoki szék háttámlájának nyomták.

– A bolygót megvizsgálva, a mi életfeltételeink szerint kedvezőek az adottságok az életben maradásra. Elindítom az életvédelmi protokollt.

A szék háttámlája vízszintes helyzetbe dőlt, és vele együtt a beszíjazott lány is, és ez egész hamarosan egy mentőkapszulává alakult, ami még a becsapódás előtt elhagyta az űrhajó fedélzetét.

Ez a nyári éjszaka rendkívül fülledt és meleg volt, a levegőtlen szobában pedig Eric nem tudott elaludni. Kimászott a veranda tetejére, ami féloldalasan  épp az ablaka alatt húzódott. Amíg az apja élt, gyakran tették ugyanezt. Itt heverésztek együtt, a csillagokat vizsgálgatva. A  neveiket, ha nem is mindet, jelentős részét ismerte már és valahogy így állt a csillagképekkel is. Mennyit feküdtek itt egymás mellett? Az apja mindenre megtanította, amit csak tudott, például, hogyan tájékozódjon az esti égbolton. Mindketten hittek abban, hogy létezik a Földön kívül, valahol máshol is élet. Sokat nevettek azon, ahogy megpróbálták elképzelni az idegeneket. De ez már a múlt. Már másfél éve, hogy elvesztették, és akárhányszor rágondolt, ez még mindig égető, fájó érzést keltett benne. 

– Látod, Joker, az ott a Herkules – mutatott valahova messze fel, egy égi négyszög kellős közepébe.

Joker, egy kis szürke, bozontos, keverék kutyus az ablaknál állt, két lábbal a szoba padlóján, mellső két mancsával pedig az ablak párkányába kapaszkodott. Láthatóan nem igazán volt oda a csillagászatért, mondhatnánk, kutyába sem vette. Az ő érdeklődési köre a csontok elásásában, a postás megugatásában ki is merült. Vagyis nem egészen, csak épp szerénysége nem engedte, hogy bárkinek megcsillogtassa a tudását.

Joker most is unott képpel bámult kifelé, a szőrös buksiját a párkányra hajtotta. Talán azt várva, mikor mászik már vissza a kis Eric, hogy kicsit megszeretgesse. Persze erre még várnia kellett, mert a tizenkét éves fiúcskának egyelőre esze ágában sem volt visszabújni. Joker vakkantott kettőt, de mert a fiú rá sem bagózott, visszahajtotta a fejét. Kimászni nem tudott, mert épp, hogy felérte az ablakot, meg hát mit is keresne egy kutya a tetőn, nem neki való az.

Forrás: Pinterest.com

Az égen egyszerre valami fényes objektum ragyogott fel, hosszú, ezüstös csóvát húzva maga után, ami egyre nagyobbnak látszott, és szemmel láthatóan feléjük közelített. Eric feltámaszkodott, majd felállt, kezét a homlokához emelte, mintha így jobban látná, mi is történik most. Közben a kutya szakadatlanul vakogott, egyre idegesebben.

– Azt nézd, Joker, mekkora üstökös. – Az eb egy-két vakkantással nyugtázta a hallottakat. – De izgalmas lenne, ha ez egy űrhajó lenne – suttogta álmodozón. – Mi lennénk az elsők, akik felvennék a kapcsolatot az idegenekkel.

Újabb vakkantás.

– Milyen igazad van – pillantott a háromlábú állvány felé –, talán meg kellene nézni a távcsövén keresztül.

Elindult az ablak felé, miközben a szemét az égi tüneményen tartotta, ami eközben egyre nagyobbra nőtt. Mire az ablak közelébe ért, úgy látszott, hogy ez a fényes valami egyre közelebb került a közeli erdő fáihoz majd eltűnt annak a lombjai között. Néhány másodperc múlva egy hatalmas fénygömb villant, és aztán szinte azonnal elhalt. Ezt követően óriási, robbanásszerű hang rázta meg a környéket. Nem úgy, mint július negyedikén, amikor tűzijátékok szabdalnák az eget, ez annál sokkal hangosabb volt. Jó néhány autó riasztója eszeveszett rikácsolásba kezdett, dudált, villogott, és Emerson Spring minden kutyája vonyítani kezdett. Néhány helyen felkapcsolták a villanyt, páran kijöttek a házból, de mert nem láttak semmit, hamar vissza is tértek.

– Joker, ez lezuhant! Bármi is volt ez, lezuhant! – lelkendezett a fiú, ám mire az ablak felé fordult a kis keverék szőrös pofikája eltűnt az ablakból, végigrohant a házon, majd kisvártatva megjelent az udvar közepén. Vakkantott néhányat, csóválta a farkát, majd leült.

– Azt mondod nézzük meg? Akkor várj! – behajolt, az ablak melletti asztalkáról megragadta a zseblámpát, a zsebébe nyomkodta, majd lemászott az oszlopon. – Ssh! – mondta a kutyának –  Anyának nem kell tudnia róla, hogy elmegyünk. Na gyerünk! Futás!

Nekiiramodtak. Joker elöl, akit kissé lemaradva Eric követett.

A történet folytatását Én...barát címmel itt találod. Kattints a címre!

A sötétség

Téma: A történetet a Tizeslista: Mi történik egy halálraítélt utolsó 24 órájában című videó ihlette

forrás: Pinterest.com

Egész életemben küzdöttem a sötétséggel. Nem arról beszélek, ami napnyugta után beborítja a szobám, ami jelen esetben egy két méterszer három méteres cella, hanem ami évek, vagy inkább évtizedek óta befedi a lelkem. Nem vagyok büszke arra, amit tettem. Nincs is semmi elismerésre méltó a gyilkosságokban, pláne, hogy kedvtelésből tettem, és most meg is lakolok érte. Mintha nem lenne elég büntetés az, hogy minden nap látom az arcukat magam előtt, ahogy az életükért könyörögnek, de bennem nem volt meg az, ami már most a részemmé vált. Nem tudtam, mit jelent az a fogalom: kegyelem.

Volt időm azon gondolkodni, amit elkövettem. Tizennyolc év állt a rendelkezésemre, egyedül, a démonjaimmal összezárva, úgy hogy más emberi lényt nem is láttam, csak az őrt, aki enni ad nekem. A nap huszonnégy órájából huszonháromban magam vagyok az őrület vékony peremén táncolva, de hamarosan megnyugodhatok. Bejelentették a kivégzésemet. Végre. Nem mondom, hogy nem érdemlem meg, hogy elvegyék az életem, azok után, hogy válogatás nélkül lelőttem oly sok embert abban a plázában. De nagyon is megérdemlem. Már az is jobb, mint a várakozás, amiről nem tudni, meddig tart majd. Vajon hány év még? A halál jön előbb, vagy a téboly?

Ma végre utoljára az életben láthattam az eget is. Milyen kék volt! Mint gyerekkoromban, afelett a mező felett, ahova annyiszor kiszöktem, ha apám részegen jött haza, vagy miután jól megvert. Mondhatnám, hogy az ő hibája, de igazából az enyém, már látom. Hibás döntéseket hoztam, amivel megnyomorítottam saját magamat, mert nem tudtam eldönteni, mi a helyes és helytelen. Malory atya felkészített rá, hogy mi vár most rám és már nem félek. Nem mintha annyira vallásos lettem volna az életemben, de amikor minden kapaszkodó elvész, nem marad más, csak ez. A hit által feloldozást kaptam.

Visszanézve látom, hol siklott félre az életem, de még nem késő jóvá tenni, ha semmissé nem is tudom. Már csak egyetlen dolog maradt földi életemben, amit végre kell hajtanom, és ez sokkal nehezebb lesz, mint az itt eltöltött évek, a semmiben lebegve. Szembenézni a gyilkosság következményeivel. Látni a hátramaradók arcát, az áldozataim rokonait, gyermektelen anyákat, akiket én tettem azzá, az özvegyeket. Remélem, lesz elég erőm a szemükbe nézni és őszintén, teljes szívből kérni a megbocsátásukat. Ezt még mindenféleképpen meg kell tennem, mielőtt elmegyek. Nem magamért és az én apám kezétől megnyomorodott lelkem miatt, hanem az övék miatt, hogy tovább tudjanak lépni.

Aztán engem úgy is átjár a méreg és végleg elnyeli az a sötétség, amiben eddig éltem, de nem kell, hogy velük is ez legyen! Remélem, egyszer meg tudnak bocsátani nekem. Aztán hogy az út végén mi vár, menny vagy pokol, nem számít.

A bebörtönzött varázsló

Álomföld északi részén, a roresztriai világító tornyon túl csupán egyetlen sziget található, amely nem szerepel a térképeken sem. A köztudatban Nevesincs-sziget néven létezik és már évszázadok óta hírhedt gaztevők börtöne. Az állandó mínusz húsz fok alatti hőmérséklet miatt ritkán kell szökésre számítani, emellett távol esik mindentől, de legfőképpen a civilizációtól. Akit egyszer oda vittek, az biztosan ottmarad. Persze voltak, akik megpróbáltak megszökni innen Ha szerencséjük volt, olyan keménnyé fagytak, mint a gránit, ha nem,  akkor minden bizonnyal felfalták a jégvidék hószörnyei, amiknek vérfagyasztó   ordítása kilométerekre elhallatszott.

Gideon nem volt egyszerű rab. Azt beszélik nemesemberként élte az életét a királyi udvarban, hiszen ő maga az újdonsült király féltestvére, Sir Richard bátyja. Csakhogy akármit is mondtak, ebben a jég-pokolban a rangok és az előjogok semmit sem értek. Nem vehetett rajta különb elbánást, nem kaphatott kényelmesebb ágyat, vagy finom vacsorát. Ő is csak egy volt a többi elítélt közül, akivel ekképp is bántak.

Minden fogvatartott közül, Gideon vétke volt a legsúlyosabb, akit arra kárhoztattak, hogy többé ne láthassa a kontinenst, hogy itt vesszen, hó és jég fogságában. Tudta,hogy nem ejtene érte senki könnyet, talán szentimentális öccsét kivéve, aki mérhetetlen bűnei ellenére is szerette a testvérét.

Létrehozva:Teng.ai

Gideon volt a Firewolf királyi család örököse, az elsőszülött fiú, aki majdan követi apját a trónon, de sohasem élt olyan életet, amely egy jövendőbeli királyhoz illene. Iszákos volt, nőügyei pedig országszerte botrányoktól voltak visszhangosak.

Emellett napokra bezárkózott a szobájába, ahol sötét bűvigéket magolt, majd éjjel kilopózott, hogy a bizarrabbnál bizarrabb összetevőket beszerezze, vagy épp egy kihalt sikátorban egy koldust feláldozva, kipróbálja az olyan tanult fortélyait, mint a halottkeltés. Az udvar amennyire csak tudta, eltusolta a zűrös ügyeit, de az emberek már így is beszélni kezdték, hogy a legidősebb herceg fejével valami baj van. Apjuknak, Lord Leonard királynak nem maradt más választása, minthogy megfossza a legidősebb herceget a trónörökösi rangjától. Utódjául Sir Richardot választotta, aki Gideonnal ellentétben sokkal megfontoltabb, igazságosabb és jobb diplomatának bizonyult.

Gideon persze tombolt. Hogy jön ő ahhoz, hogy elvegye minden előjogát? Ő az első szülött, ő az, akit törvény szerint megillet a trón, de Leonard király nem engedett. A vita odáig fajult, hogy végül Gideon tőrt rántott, apjára rontott és ledöfte őt. Sir Richard pedig királyként először keserű szívvel mondott ítéletet bátyja felett.

És most itt van, ezen az Isten háta mögötti szigeten már harmadik éve. De egyszer Richard is megfizet mindenért, amiért elvette tőle azt, ami az öröklés joga szerint neki jár. Ő sokkal jobb király lenne. Hatalmassá és erőssé tudná tenni az egész birodalmat, és aki nem hajolna meg előtte, azt eltaposná, akár egy férget, legyen az bárki. Ha majd kiszabadul megmutatja ezeknek a csőcseléknek. Akkor majd meglátják!

A börtöne azonban nem engedte el. Mágiaelnyelő varázslat lengte be a falakat, és a legkisebb elemi mágia is háromszoros erővel verődött vissza, sérüléseket okozva létrehozójának. Örülhet, hogy az eddigi próbálkozásait egyáltalán megúszta élve, esetleg ép elmével.

Meglepetéééés!

Még csak kora délután volt, amikor páran – nevezetesen John, Sam, Dean Carly és én - megérkeztünk Codyék házához. Tudtuk, hogy őt nem fogjuk otthon találni, mert ma is, mint minden csütörtökön az iskola sportpályáján kergeti a bőrt Madison edző vezénylésével. Mondjuk, ez most kifejezetten kapóra jött nekünk, elvégre ha meglepetés partit szervezünk valakinek, elengedhetetlen, hogy legalább ő ne tudjon róla, vagy nem? Még arra is ügyeltünk, hogy az autónkat néhány utcával arrébb parkoljuk le. Elég gáz lenne, ha idejekorán kiszúrná, vagy nem? Rögtön oda lenne a meglepetés.

A csengetésemre, Grace gesztenyebarna, hullámos bóbitája jelent meg az ajtórésben, majd elmosolyodott, és kitárta az ajtót. Már azóta jó barátnők voltunk, mióta elkezdtem járni a bátyjával. Köztünk sohasem volt semmiféle rivalizálás, sőt azt kell, mondjam, az első perctől kezdve jól megértettük egymást. Hozzá hasonló kedves, jószívű teremtéssel még nem is találkoztam soha. Éles látása, érett gondolkodása meglepő egy tizenhat éves lánytól, és velem ellentétben ő pontosan tudja, mit akar az élettől, pedig lassan már nekem is el kellene döntenem, milyen fősulit vagy egyetemet  jelöljek be jövőre.

forrás: csomagpostas.hu

- Úgy örülök, hogy itt vagy, Diane – mondta és átölelt, majd gyanakodva végignézett rajtam. Kicsit kopottas tréningruha, kissé megnyúlt nyakú póló, és egy öreg edzőcipő. Semmi extra, csak kényelmesen akartam öltözni, és a tortasütéshez, és a dekoráláshoz nem kell puccparádé. - Ugye nem ez lesz rajtad amikor Cody hazaér?

- Jaj, dehogy! - kaptam le a hátamról a hátizsákomat. - Minden itt van ebben!

- Akkor jó, de szívesen adom azt a kék felsőt, ami a múltkor úgy tetszett. Na, miért nem jöttök be? - intett, és mi gyorsan besereglettünk az előszobába, ahol még majdnem minden úgy állt, ahogy szokott, bár már Grace összeszedett az apróbb dolgot, amihez nem kellett különösebb erőkifejtés. A tologatásra ott lesznek az erős fiúk.

Cody és Grace szülei holnap délután érnek haza az üzleti útról, így a meglepetésbulira is csak úgy kaptunk engedélyt, ha az érkezésükig mindent eltakarítunk magunk után. Szigorúan kikötötték, hogy ne törjünk össze semmit sem. Reméljük, hogy így lesz. Persze mi megígértük, hogy betartjuk a szabályokat, hiszen nem iszunk alkoholt, tekintve, hogy kiskorúak vagyunk, de a többiek nevében nem tudok nyilatkozni.

Érkezésünk után nem sokkal szétszóródtunk a lakásban. A srácok odébb rakták bútorokat, hogy előkészítsék a táncteret, aztán autóba szálltak, hogy Lawsontól töménytelen mennyiségű piát tankoljanak fel, mert még leszünk egy páran, főként Cody focista haverjai. Nem tudom, a fiúk hogy oldották meg a pia kérdést, szerintem egyikük sincs még huszonegy, esetleg Johnból már kinézném. 

Mi, lányok bevettük magunkat a konyhába. Szendvicset csináltunk, és elkészítettük Cody kedvenc csokoládékrém tortáját. Hihetetlen, hogy milyen édesszájú tud lenni, pedig egyáltalán nem látszik rajta. Lehet, a foci edzés az oka, ahonnan már lassan meg kell majd meg kellene érkeznie. Miért nem jön már? Úgy hiányzik!

Szerencsére időben készen lettünk mindennel. Kifeszítettük a színes „Boldog szülinapot!” feliratok a bejárattal szemben, az asztalra megterítettünk, kiraktuk a kólát, némi italt és a poharakat, tányérokat (persze papírból, nem kockáztatunk).

A duett

== A Lúzer sorozat 5. része ==

Kevéssel azután, hogy megérkeztem a koliba, a szobám ajtaján nem túl hangos, de határozott kopogás hallatszott. Furcsálltam, mert itt fent, a fiú szinten nem divat az efféle udvariaskodás; ha akarunk valamit, csak benyitunk és bemegyünk.

A kopogás megismétlődött, ami most sürgetőbbnek, türelmetlenkedőbbnek hangzott és amikor ajtót nyitottam, Lili, az egyik évfolyamtársam állt ott. Idegesen húzogatta a pólóját, aminek hatására az egyik oldala már teljesen megnyúlt, és féloldalasan fityegett a combja felett. Az alattunk lévő szobában lakott a másodikon. Jól ismertem őt, már szinte azóta barátok voltunk, hogy átléptem – pontosabban átzuhantam - a kollégium küszöbén.

forrás: pinterest.com

- Segítened kell! - mondta kétségbeesett hangon, majd engem megkerülve már be is lépett a szobába.

Szőke haja, amire máskor mindig nagy gondot fordított, most össze vissza kanyargott az orcája mentén. Ujjára felcsavart egy tincset, majd leengedte, aztán zavartan lehuppant az egyik ágyra.

– Nem kérném tőled, ha látnék más megoldás, de az a helyzet, hogy most nagy szükségem lenne rád! - mondta és a szívem nagyot dobbant.

Ez volt az első alkalom, hogy úgy hangzott el ez a mondat egy lány szájából, hogy a címzettje én voltam. Bár elég filmszerűnek hatott, mégis vágytam rá, hogy nekem is mondja egy olyan valaki, aki nem közömbös a számomra, és lám, ma eljött az idő.

Felvontam a szemöldököm, és mellé telepedtem én magam is. Az egyik lábam magam alá húzva szembefordultam vele.

- Szóval az a helyzet, hogy én.. szakítottam Lacival – nyögte ki végül.

- Ó! Sajnálom –mondtam. Próbáltam együtt érző arcot vágni, de belül ujjongtam a hír hallatán.

- Nem kell – rázta meg a fejét. - Igazad volt. Laci tényleg egy seggfej! Csak… túlságosan szerelmes voltam, és nem vettem észre, mennyire az.

Igaz, Szikszai Lacinak elég behízelgő stílusa volt, amivel könnyedén közelebb tudott bárkihez. Ezután lassan, élvezettel nyirbálta meg az ember idegeit, és amikor már eléggé vérzett a seb, amiket a szavaival és a tetteivel ejtett, a friss vágásba még egy maréknyi sót is beledörgölt. Igazi kontrollmániás bunkó. Amíg együtt voltak Lilivel, rendszeresen ellenőrizgette a lányt, úgy bánt vele, mintha csak a tulajdona lenne. Kivel van, mit csinál, egyetlen perc nyugtot sem hagyott szegénynek, mindig ott lihegett a nyakában. Nem csodálom, hogy inkább a menekülést választotta, mintsem még egy pillanatot töltsön ebben a földi pokolban.

- Tudod, amikor még együtt voltunk, beneveztünk erre az iskolai versenyre.

- A „ki mit tud”-ra?

- Aha, arra. Csak hát.. szóval… mivel rá már nem számíthatok, kellene egy duett partner a fellépésre, és... én rád gondoltam.

- De te tudod, hogy mit gondolok erről az egész tehetségkutatós szarságról, ugye?

- Tudom, hogy utálod és eszedbe sem jutna feltenni a lábad a színpadra, de én most mégis erre kérlek - válaszolta. - Nem kérnélek, ha nem lenne fontos.

-Miért? Az?

Lili szomorúan maga elé bámult és lassan bólintott.

- Apát csak nagyon ritkán látom, mert állandóan dolgozik és bár nem mondtam senkinek, de a szüleim házassága is romokban van. Lehet, hogy el is válnak. De azt mondták, ha fellépek, mind a ketten ott lesznek, és megnéznek. És akkor végre olyanok lehetnénk újra, mint egy család.

Szegény. Sok mindenről beszéltünk, mégis a családi háttere még előttem is rejtve maradt.

forrás: pinterest.com

- De én nem tudok énekelni – próbáltam még mindig ellenállni erőtlenül.

- Ezt te sem gondolod komolyan. Tegnap is hallottalak, mit gondolsz, miért jöttem hozzád? - majd felállt, és a kezébe vette a hangszert, amit az egyik szobatársam, felelőtlenül ott hagyott a gitártartó állványon a két ágy között, hogy nyugodtan pengessem csak, amikor kedvem tartja. - Játszol nekem valamit? - kérdezte, majd felém nyújtotta. - Tudom, hogy tudsz. Vékonyak a falak a koliban.

Ha ő is hallotta egy emelettel lentebb, akkor vajon még hányan „élvezhették” a nyivákolásomat? Jobb, ha nem is gondolok bele.

- Az egyik lány a szobánkban tisztára szerelmes a hangodba - kuncogta, miközben közben megpróbáltam kitalálni, kire gondolhatott?

Talán Fannira vagy Hannára? Ők az én osztálytársaim voltak, de soha, egyetlen szóval sem mondták, hogy tetszik nekik, amit csinálok, vagy ellenkezőleg, hogy ne vinnyogjak már, ha fáj valamim, vegyek be gyógyszert. Detti, Lili osztálytársa, pedig nem tűnt olyan lánynak, akit érdekelne efféle tinglitangli muzsika. Ő sokkal inkább volt az igazi „nehéz bombázó”, hatalmas, gömbölyű formákkal, akire minden pasi vágyott, engem kivéve. Detti ha tehette, rám sem pillantott, úgyhogy kölcsönösen átnéztünk egymáson. Lilire pedig csak én tekintettem másként.

- Na? Megdobogtatod a szívét? - kérdezte, és én mosolyogva, fejcsóválva átvettem tőle a gitárt. Az ölembe engedtem, és néhány akkordot lefogva ellenőriztem, hogy kell-e hangolnom a hangszeren, de szépen és tisztán szólt.

- Ha hallja egyáltalán az én kornyikálásomat.

- Biztosra veszem, hogy hallja. - mosolyodott el.

- Akkor remélem, nem vág eret magán – jegyeztem meg vigyorogva én is.

A támadás

== Lovag egy másik világból sorozat 2. része ==

Saito Nakamuraként sem volt könnyű az életem, de úgy tűnik, John Lockwardként sem lesz az. Még nem igazán tértem napirendre az új világba kerülésem felett, és hogy én, nem én vagyok. Vagyis belülről ugyan az maradtam, de a külsőm érthetetlen okokból teljesen megváltozott. Vajon mit jelentsen ez? Miért éppen én vettem át a halott Johnny helyét? Vajon többször is próbálkoztak már az életre keltésével? Cintia Heartwood reakciójából ítélve ez a legkevésbé sem valószínű. És most ennek a kétbalkezes Hókuszpóknak köszönhetően itt vagyok ebben a fura világban, ahol azt sem tudom, kiben bízhatok és kiben nem? Miért akarja mindenki eltenni láb alól Lockwardot? Rengeteg kérdésem van, de válaszom nincs egy sem, és ez aggasztó.

Már egy ideje magunk mögött hagytuk a Tolber folyó kőből készült hídját, és Pontino csillogó városát, ahol órákkal ezelőtt megálltunk pihenni, bár nekem úgy tűnt, van annak már két napja is.

Szegény lány, azt hiszi, a „feltámasztó varázslat” miatt van amnéziám, ezért mindent megtesz, hogy újra emlékezzek. Kár, hogy nincs mire. Johnnynak voltak közös emlékei vele, nem pedig nekem, bár sokat mesélt az együtt töltött időkről, amíg a bazárban tévelyegtünk. Mégis, értékelem a figyelmet, amit nekem szentel, még akkor is, ha kézen fogva, keresztül-kasul át is húzott azon az óriási pontinoi piacon, de olyan boldognak tűnt.

Priciai Királyság, Pontino és környéke
Azgaar Fantasy Map Generator

Vettünk néhány üveg bertoninai fűszeres bort, hogy hazaérve megünnepelhessük a visszatérésemet, aztán türelmesen megvárta, amíg kigyönyörködöm magam a calbeniai fémeszközök és fegyverek között. Mosolyogva adott tanácsot az apámnak szánt tőrrel kapcsolatban.

Aztán újra útnak indultunk. Cintia szinte azonnal elaludt, amint magunk mögött hagytuk a nyüzsgő várost. Milyen szép így! Vonásai kisimultak a lenyugvó nap fényében. Nem ráncolta a homlokát, mintha állandóan valamin gondolkodna, sem az orrnyergét. A hatalmas, sűrű pillái legyezőként szétterültek, az ajkai némiképpen szétnyíltak. Szőke loknijai leomlottak a vállára, a tincsei között pedig ott pompázott a tőlem kapott kék-narancs szárnyú, pillangót formázó hajcsat.

Egy döccenőt követően a vállamra borult, és megkapaszkodott az ingembe. Motyogott valamit álmában, de nem értettem még így sem, holott közel voltam hozzá.

Hosszú távon a hintón rázkódás nem éppen a legkellemesebb módja az utazásnak. Szinte vágytam rá, hogy minél hamarabb kiszállhassak ebből a dobozból és kinyújtóztathassam a lábaimat. Fájt a hátam, a fenekem, és még ott is elzsibbadtam, ahol nem is tudtam, hogy van izmom. Ha pedig megmozdulok, a lány biztos felébred, de Cintia békésen szendergett – rajtam –, amíg meg nem érkeztünk Sersonaro várfalai alá.

Amint a lovak megálltak, egy katona közelített felénk elgyötört, unott arccal, mint aki már az ezredik hintóba kukkant be szolgálati ideje alatt.

– Azt hiszem megérkeztünk – nyújtózott ki a lány. – Ez csak a szokásos ellenőrzés, ne izgulj! – mondta, amikor meglátta, milyen aggodalmas képet vágok, ahogy ki-kitekingetek.

Az őr felületesen szétnézett a kocsi belsejében, kérte az utazási papírjainkat, amit a lány át is nyújtott. Pillantása megállapodott rajtam, az arca sápataggá vált, amit nem igazán tudtam mire vélni. Zavarttá vált.

– Az... az nem lehet… Az Istenekre… Sir Lockward? Én azt hallottam, hogy meghalt, uram. – dadogta, és valóban olyan képet vágott, mint aki szellemet látott.

Tényleg, el is felejtkeztem róla, hogy most úgy nézek ki, mint ő. A testét most magamon viseltem, mint egy rossz, Halloween-i kosztümöt, aminek beragadt a cipzárja.

– Ugyan, hiszen maga is láthatja a saját szemével, hogy él! – szólalt meg Cintia és és szerelmesen hozzám bújt. – Ne üljön fel buta pletykáknak!

A férfi bamba képet vágva újra rám meredt. Bámulása kezdett zavaróvá válni.

– Lehet, hogy rosszul festek, na de ennyire? – szólaltam meg én is, miközben próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. – Nézze, barátom! Már órák óta rázkódunk ebben a dobozban. Mi lenne, ha utunkra engedne? Nagyon elfáradtunk.

A katona még tétovázott, majd szalutált és eltűnt az ablakból. Ezt követően a hintó is meglódult.

Elveszve

== A Lúzer sorozat 3. része ==

Értetlenül bámultam a szőke folyót, közben azon tűnődtem, hogy a csudába is kerültem én ide? Pedig mindent úgy csináltam, ahogy azt Kropacsek tanár úr mondta: felszálltam a huszonnégyes buszra, mentem négy megállót, úgy ahogy azt kell. Nem hármat, nem ötöt, pontosan négyet. Aztán sétáltam egy saroknyit, majd lefordultam jobbra. Innen már egyszerű volt, csak addig kellett volna mennem, amíg meg nem látom a nagy „Fogorvosi rendelő” táblát. Igen ám, de hiába néztem én jobbra, aztán balra, gondosan pásztázva a terepet, semerre sem akart az a nyamvadt felirat feltűnni. Pedig pontosan az utasítás szerint jártam el, szigorúan követve minden lépést. Arról meg aztán egyáltalán nem esett szó, hogy a Tiszát is át kell úsznom azért, hogy egy orvos végre megnézze azt a letört fogdarabot, ami rögtön az ember szemébe röhögött, amint kinyitottam egy kicsit a számat. Dehát úgy kell nekem, miért kellett megbámulnom azt a kis szőkét. Vagyis még az is rendben van, na de a lengőajtó... Hát, azzal végképp nem számoltam.

„Eltévedtem!” - jött azonnal a felismerés. - „Hát ez marha jó, nem is én lennék, ha nem vesznék el ebben a nagyvárosban már az első héten” - dohogtam magamban. - „Na de mindjárt nézek én egy térképet - gondoltam, és beletúrtam a zsebembe a mobilom után kutatva. Pénztárca, kulcsok...Telefon meg sehol. Rémlik, hogy amikor a kollégiumban nadrágot cseréltem, kivettem a zsebemből, letettem a polcra és... - „Basszus! Az ott is maradt! Most akkor mi a fenét csináljak? Akkor marad a fapados módszer, a kérdezősködés.”

forrás: pinterest.com

Egy fiatal nő tartott felém, csinos volt, szőke, egyetemista forma, zöld pólója kiemelte smaragd szemét.Vettem a bátorságot, és megállítottam.

- Nem tudod véletlenül, hol találom a Faragó Endre utcát?

A nő felvonta a szemöldökét, csodálkozón rám pillantott, legalább úgy, mintha a kezét kértem volna meg így ismeretlenül, aztán egy „nem” kíséretében kikerült és faképnél hagyott. Értetlenül bámultam utána, amikor ugyan abból az irányból, amerre az egyetemista az imént elhaladt, egy fekete hajú, cigarettázó férfit láttam felém jönni. !Teszek még egy próbát” -gondoltam, de amit elmondtam, mit akarok, konkrétan kiröhögött.

- Eltévedtél, kicsi csíra? - nevetett, majd pöfékelve elszáguldott mellettem, mint egy gőzmozdony. 

Értetlenkedve bámultam utána.

„Ha szar napja van, attól még nem kellene mással is bunkónak lennie” - mérgelődtem. 

A folyó felé fordultam, és megtámaszkodtam a korláton. Miközben néztem, ahogy a hídon átdübörgött egy kamion, a Tiszán pedig a folyásiránnyal szemben egy folyami hajó küzdött az árral, azon merengtem, mennyivel másabbak az emberek itt a városban, mint nálunk, falun. Igaz, hogy mindenki tud a másikról mindent (néha még olyat is, ami nem igaz), de legalább ott segítünk egymásnak, ahol tudunk.

- Nahát, kicsi a világ! - szólalt meg mellettem egy hang olyan hirtelen, hogy ijedtemben majdnem átugrottam a folyótól elválasztó korlátot. Megfordultam, és egy barna, hullámos hajú, mosolygós lány állt velem szemben. Az arca határozottan ismerősnek tűnt. - Ákos, ugye? Még nem mindenkinek tudtam megjegyezni a nevét az osztályban ez alatt a két nap alatt, de azért igyekszem.

- Igen. Te pedig...

Szégyen, nem szégyen, én nem emlékeztem a nevére. Amellett a nagyszájú lány mellett ült, aki a szobatársamat is hátba vágta, amiért beszólt neki. Mondjuk Patrik megérdemelte. A „máshol kelepelj a hosszú lábaiddal, gólya”, nem kifejezetten volt kedves a sráctól.

A lány most még kedvesebben mosolygott.

A piros táska

Ez a nap is csak egy szokásos szombat délelőttnek indult. Ez is csak egy volt a nyár azon napjai közül, amikor nem volt túl sok kedvem, hogy kimozduljak a padlásszobámból. A nyitott ablakon beszűrődött a verebek mindent elnyomó csipogása, miközben a laptopom kijelzőjére meredve bámultam az üres szövegszerkesztő elején egyenletesen villogó kulzort. A várva-várt történet ötlet azonban csak nem akart megszületni. Vajon más hogy csinálja? Van ennek valamilyen trükkje?

forrás:
Programozz-mesterfokon.hu

Lenéztem az udvarra, ahol még minden olyan zöld és dús volt. Hihetetlennek látszott, hogy holnap már évnyitó, holnapután pedig már szeptember és indul egy újabb tanév, ezúttal egy távoli gimiben. Egyáltalán nem bántam, hogy magam mögött kellett hagynom az általános sulit, mert annyi fájdalmas emlék kötött ide, amire nem akartam emlékezni soha többé. Az ember múltja sajnos olyan dolog, amitől nem lehet egykönnyen megszabadulni, mert azt magunkkal visszük, akárhová is kerülünk, pedig én némelyiket kitörölném az életemből örökre. De ez nem egy film, ahol ezt meg tudjuk tenni. Sajnos. A szerelmem elvesztése miatt mostanában nem is éltem úgy igazán. Egy tizennégy éves remete lettem. Már nem ment a zeneszerzés sem, amit annak idején annyira imádtam, hiszen minden dalt neki írtam, és az első számú hobbim, a történetíráshoz szükséges inspiráció is jó messzire elkerült. Tudom, hogy képes lennék ennél többre is, de szegény Kitti, aki mindig megihletett, már nincs többé. Eltemettem nyolc hónappal ezelőtt.

– Tibi! – hallatszott anyu hangja odalentről, mire kelletlenül morgolódva, hogy még ilyenkor sem hagyják békén az embert, végül felálltam a gép elől és leballagtam a lépcsőn. 

Ebben a pillanatban Ildi szobájának az ajtaja is felpattant, és a tizenkét éves, húgom olyan sebességgel száguldott el mellettem, hogyha nem kapaszkodom meg a korlátban, akkor biztosan felborított volna. Mezítlábas talpa végigcsattogott a fából készült, lakkozott lépcső fokain. Szőkésbarna haját a feje tetején két ördögszarvszerű copfban fogta össze, a sárga trikószerű pólójában szinte világított a fehér bőre. 

– Nem is tudtam, hogy két Tibink van – dünnyögtem az orrom alatt. Ő egy pillanatra megfordult, rám öltötte a nyelvét és már szaladt is tovább. De bántam is én, hogy meghallotta? A legkevésbé sem.

A konyhában eközben anya már majdnem mindent kipakolt a pultra a szatyraiból. Búzaszőke haja, ami egyébként a derekáig ért, most csak lazán átkötötte és átvetette a vállán. Ilyenkor mindig fiatalabbnak látszott, és simán letagadhatott volna öt-hat évet, senki sem gondolta róla, hogy már harminchat és két gyermek édesanyja.

– Nézd csak, bevásároltam neked a sulihoz – mondta, és feltett egy nagy piros sporttáskát az asztalra. – Na? Milyen?

forrás: adidas.com

Ildi felkuncogott, én pedig kikerekedett szemmel bámultam a förmedvényre, ami lustán ott heverészett az asztallap tetején, mint egy nagy ijesztő vörhenyes kukac.

– Ez meg mi? – kérdeztem kétségbeesetten, rámutatva arra a valamire, amit reményeim szerint egyáltalán nem nekem szántak. – Te most viccelsz ugye?

– Miért? Nem tetszik? – kérdezte anyu, aztán megemelte a sporttáskát. – Nézd csak meg, milyen praktikus! – mondta, és elkezdte elhúzgálni a cipzárokat. 

– Anya! Ugye tudod, hogy az egyik gyereked egy fiú? – szólaltam meg, miközben igyekeztem hangsúlyozni az utolsó szót, és a tévedések elkerülése végett, még magamra is mutattam, ha nem lenne elég nyilvánvaló, hogy melyik gyerekére gondolnék. – Ha ezzel megjelenek a gimiben, engem halálra fognak szívatni. – mondtam kétségbeesetten.

De ciki!

Bár egy tök átlagos tizennégy éves srácnak látszom, mégis számomra érthetetlen, milyen nagy tehetségem van ahhoz, hogy kellemetlen szituációkba sodorjam önmagam. Néha csak a körülmények játszanak ellenem, máskor saját szétszórtságommal hozok bajt a saját fejemre.

A két tetőtéri szobán osztozunk a tizenkét éves húgommal. Csak a lépcsőfeljáró és két vékony fal választ el bennünket egymástól. Az volt a tervem, hogy kihasználom az utolsó itthon töltött reggelt a kollégiumi beköltözés előtt, ezért nem is sietem el a felkelést.

Bogi, a húgom legjobb barátnője a szomszédunkban lakott. Néha egész váratlanul, a legképtelenebb időpontokban bukkant fel nálunk, egy elfelejtett házi feladat miatt vagy más átlátszó kifogásokkal takarózva. 

Aznap reggel is elég korán érkezett, legalábbis az én mércémhez mérten, mert nálam a fél nyolc még elég hajnali időpont. Ráadásul ketten akkora hangzavart keltettek, mint egy teli lelátónyi megvadult focidrukker. A két lány által keltett ricsaj ellenére is megpróbáltam aludni, de a hangos nevetésük olyan közel hallatszott, mintha a fülem mellett viháncolnának. Dühösen nyomtam a párnát a fejemre, de ez nem sokat tompított rajta, ráadásul melegem lett alatta, levegőt pedig alig-alig kaptam.

Pedig olyan szépet álmodtam. Egy lenge, átlátszó ruhás lány jött felém, hosszú, barna haját a füle mögé simította, és már majdnem az ajka a számhoz ért, amikor újabb nyerítés hangzott fel, ami félbeszakította fantáziálásomat. Próbáltam visszaszenderedni, hátha beteljesül az a csók végre, de az álom-lány nem tért vissza hozzám. Soha többé. Ennek ellenére ez az erotikus álom megtette a hatását, mert erőteljes reggeli merevedéssel ébredtem. 

Morgolódtam egy sort, és mérgesen az ajtóhoz vágtam a párnámat, pedig szerencsétlen vánkosom semmit sem vétett. A további pihenésből úgy sem lesz semmi, úgyhogy lassan, ásítozva, a szemeimet dörgölve kivánszorogtam a takaró alól. Kibújtam a pizsama felsőmből, majd a nadrágját is egy mozdulattal letoltam, és felrúgtam az ágyra, amikor    az ajtó kivágódott, és Bogi jelent meg a szobám ajtajában fehér rövid nadrágjában és spagettipántos felsőjében. Én a csattanástól dermedtem le, amit a sarkig vágódó ajtó okozott, a lányt pedig a látvány sokkolta le, ahogy ott álltam a szobám közepén, egy szál semmiben égnek álló végtaggal.

– Azta! – mondta miközben pislogás nélkül meredt rám krétafehér arccal. A kezével elfedte a szemét, majd gondolt egyet és szétnyitotta az ujjait. Hogy a szégyenem teljes legyen, egy kis világosbarna copfos fej is megjelent a lány válla felett, Hanna, a húgom személyében, aki jóízűen kacarászott.

– Hűű, Marci, te aztán jól megnőttél! – nevetett. – Ennyire örülsz, hogy újra láthatod?

Ekkor már én is magamhoz tértem, gyorsan magam elé rántottam a bokszeremet, és rekedt hangon rájuk ripakodtam:

– Menjetek már ki! Most!

Bogi összerezzent. Hozzápirult az amúgy is vörös szemüvegkeretéhez, majd mormogott valamit az orra alatt, ami talán bocsánatkérés lehetett. Hanna belekarolt, miközben a szomszéd lány a kilincs után tapogatózott. Amikor az ujjai elérték a fogantyút, berántotta maga mögött az ajtót.

– Azta – hallatszott Bogi hangja kintről. – Láttad ezt?

– Te szegény – kuncogott Hanna –, most még jobban beleestél a bátyámba. Na, gyere, te hős szerelmes. – majd egy újabb ajtó csukódásból tudtam, hogy biztonságban vagyok.

Nagyszerű! Újabb strigulát húzhatok arra a képzeletbeli lapra, amin a Bogival kapcsolatos kényes helyzeteket számolom. Ott volt az a fura szitu, amikor megpróbált lekapni, és a legdurvább, a mostani. Reméltem, hogy amíg itthon vagyok, a délelőtt folyamán, már nem keresztezzük egymás útját sem Bogival, sem Hannával, mert nem hiányzik még egy ilyen cikis helyzetet. Szép remények! Azt hittem, meg is úszom ennyivel mára, de nem. Milyen naiv voltam!

Harc New Carson Cityért

Téma: írj egy teljesen más zsánerű történetet westernbe ágyazva!

Az égre meredtem, és vártam, hogy Sam végre visszatérjen, de sem ő, sem a griffmadara, Soko, nem akart felbukkanni a bárányfelhők alatt. Idegesen csavargattam a mellkasomon a csillag alakú jelvényt, aminek a közepében a New Carson City seriffje felirat díszelgett. 

Az ivóból nem szólt a zene, elhalt a zongoraszó. Az egész város rettegett attól, hogy Nevel és bandája éppen felénk tartott. Az egész nyugat ismerte és félte a nevüket. Elvetemült bűnözők voltak mind a heten, volt már elég a rovásukon: gyilkosság, rablás, emberrablás, bűnlajstromuk végtelennel tűnt. Nem voltak kíméletesek senkivel, legyen az nő vagy gyermek, ha az érdekük úgy kívánta, bárkin keresztül gázoltak. Akár a szó szoros értelmében. Sárkány-klánnak is nevezték őket a gyorsan futó hátasaik miatt, amik ugyan repülni képtelenek voltak, tüzet fújni annál inkább.

A törvény embereként nekem kellett gondoskodnom a lakosság védelméről, így kijárási tilalmat rendeltem el az intézkedés idejére. Bár nem hiszem, hogy bárki kimerészkedett volna, inkább a házaikba, pincéikbe zárkóztak, kisegérként összehúzva magukat, ami a fenyegetés miatt mégis csak érthető. De nem mindenki akart elrejtőzni. Volt néhány bátor kardforgató, íjász és mágia használó, aki szívesen szálltak szembe a fenyegetéssel mások és maguk biztonsága érdekében. 

Végre megjelent az égen Soko kitárt szárnyakkal, büszkén szelve a levegőt, majd aprócska golyóként Sam feje is láthatóvá vált a griff tollai és szőrei között. Hosszú, szőke hullámos haja zászlóként lobogott utána a szélben, arcán pedig szétolvadt egy boldog mosoly. Sohasem értettem, hogy lány létére, hogy lehet ennyire odáig a repülésért, de nem mindenki olyan tériszonyos, mint én.

– Készüljetek! – kiáltotta, miközben lepattant a félig sas, félig oroszlán hátasáról, majd elindult felém. – Úgy számolom, hogy még úgy egy óra, és megérkeznek. – Aztán átnézett a vállam felett, arra, amerről a kalapálás hallatszott. – Hogy állnak az előkészületek, Fredwood? – öklözött a vállamba köszönésképpen egy akkorát, hogy a karom teljesen elzsibbadt.

– Fred vagyok. Még mindig. Befejezhetnéd ezeket a névadásokat! Baromi fárasztó vagy! – szóltam oda unottan. – A harci kedvedet pedig tartsd meg későbbre! – morogtam, miközben az ütés helyét kezdtem dörzsölgetni.

– Tőlem – felelte unottan.

Nem sokkal később már együtt sétáltunk a barikádok irányába, amiket védekezésül emeltünk szerte a városban. Ám egyszer csak megtorpant és egy ronda, pléhből készült víztartályszerű építményre mutatott. 

– Az a förmedvény meg micsoda?

– Spencer találmánya – legyintettem. – Állítólag magába szívja a mágikus energiákat, így Nevel és bandája nem tudják használni a varázs képességeiket, bár igaz, nekünk is anélkül kell majd boldogulnunk – mondtam, majd felsóhajtottam. – Ha egyáltalán működik, és nem gyullad ki ez is. A tűzoltó készülékével is meg lehetett volna perzselni egy egész disznót is.

– Akkor még nem is lett tesztelve?

Megráztam a fejem. 

– Na, szépen vagyunk. És mi van, ha felrobban?

– Hát, passz! – tártam szét a karjaimat. – Talán megpróbálhatom távol tartani a találmányától, de nem lesz könnyű.

– A sajátjától? Hát sok sikert! – veregette meg a vállam Sam, és közben grimaszolt. – De ha ki akarsz agyalni valamit, akkor jó lesz, ha igyekszel, mert ott jönnek! – mutatott az országút felé, ahonnan sötét porfelhő jelezte a közeledő lovasokat.

A vágtára fogott jószágok vészesen közeledtek New Carson City felé, de aztán a város határában mintha lassítottak volna a tempójukon. Talán meglephette őket, hogy fogadóbizottságként egy félelf seriff kutyagol feléjük egy ember lánnyal az oldalán. A hátunk mögött az utcákon fából és fémből ácsolt torlaszok hevertek szerteszét. Jól látszódott a mozgás egy-egy barikád mögül, hiszen ez volt a parancsom. Némelyik mögé még madárijesztőt is állítottunk, hogy úgy látszódjon, sokkal többen vagyunk, mint amennyien valójában.

Ahogy farkasszemet nézve megálltunk egymással szemben, már biztosra vehették, hogy a bankrablás, amit általában három perc alatt lezavartak –, és ami egyébként megalapozta a hírnevüket –, itt, New Carson Cityben szemmel láthatóan nem fog működni. Már elvesztették az előnyüket, a meglepetés erejét. Persze én sem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, önszántukból meg fogják adni magukat, mert inkább halnának meg harcban, becsülettel, mintsem himbálózzanak egy kötél végén a főtéren egy békebíró jóvoltából. 

Nevel ránézett a többi bandatagra, aztán aprót biccentett és gonosz vigyorra húzta a száját, amiből tudtam, a gondolatmenetem helyes volt. Abban a pillanatban már fel is izzott egy tűzgolyó az egyik nagy, szétálló fülű haramia ujjai között, de mert számítottam rá, még időben sikerült reagálnom, és fedezni tudtam magam egy mágikus pajzzsal. A másodperc töredéke alatt visszatámadtam. Nem sokkal az után, hogy a villám varázs felsistergett a tenyeremen, a csálé fülű megpörkölve zuhant alá. Holtan.

Az érzések folyója

Téma: sírás

Ma is a könyvtárban kerestem menedéket, ahogy általában mindig. Ez az én igazi mentsváram, mióta aput elvesztettem egy autóbalesetben. Mindig is megnyugtatott, ahogy a nyitott könyvek illata, a lapok finom surrogása betölti a levegőt. 

Már akkor is esett az eső, amikor én megérkeztem ide, de már most olyan dühödten veri az üveget, mint egy vérig sértett kamasz. Ráadásul most már még villámlik is. Remélem, hogy eláll addig, mire a könyvtár bezár. Bár nem hiszem, hogy Éva néni kizavarna bennünket az esőre pontban fél ötkor, csak azért, mert épp vége a nyitvatartási időnek. Ő nem ilyen.

Elindultam a hosszú polcok között, és igyekeztem nem tudomást venni a kinti időjárásról, vagy a körülöttem kószáló emberekről, akik egymás között pusmogtak. A végén én magam is úgy belemerültem a keresgélésbe, hogy észre sem vettem, hogy valaki áll mellettem, egészen addig, amíg a kezem hozzá nem ért az övéhez. 

forrás: Bookline.hu

Az a lány szintén azért a Philip Pullman könyvért nyúlt, amelyiket én is kiszemeltem magamnak, és amelyikből csak egyetlen példány volt itt, de nem túlzok, ha azt mondom, hogy talán ebben az egész álmos kisvárosban is. A nagy azúrkék szempár zavartan rám meredt a rövidre nyírt, gesztenyebarna frizurája alól. Tenyerét ijedten kapta el, mintha csak megégette volna magát, és egy fél lépést hátragördült.

– Bocsi... csak én is ezt szerettem volna kikölcsönözni – mondta lány kínosan feszengve, és közben az ujjacskáit visszahúzta a blúzába. – Tudod, régen csináltak belőle egy filmet, „Az arany iránytűt”, és tudni akartam, hogy ér majd véget. De persze... tudok várni addig, amíg végzel vele.

– Az tényleg elég régi film már. A Nicole Kidmanesre gondolsz, ugye? – kérdeztem, miközben leemeltem a könyvet a helyéről, ő pedig buzgón bólogatott.

– Akkor a sorozatot nem is láttad? „Az Úr sötét anyaga” – mutattam a kezemben lévő, azonos című borítóra.

– Nem tudtam, hogy van belőle sorozat is – válaszolta némi csend után.

– Igen, egész jó, de ha nem láttad, akkor mindenképp olvasd el előtte! – nyomtam a kezébe a vastag regényt.

Már akkor eldöntöttem, hogy odaadom neki, amikor olyan félősen visszahúzódott. Nem volt rámenős, nem követelőzött, és ez számomra szimpatikussá tette.

– Biztos? – pillantott rám hitetlenkedve, és miután kurtán biccentettem, egy halovány mosoly kíséretében átvette tőlem az áhított művet. 

– Akkor… Nagyon köszönöm – válaszolta, majd a tenyerét felém nyújtva kissé felém lépett. – Egyébként én Petra vagyok.

– Dávid – feleltem kurtán, és az ujjai közzé csúsztattam az enyéimet.

Aztán beszélgetni kezdtünk, először csak a filmről, majd könyvekről, de sok más egyébről is. Kiderült, sokkal több közös van bennünk, mint az elsőre látszott. Úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy teljesen el is feledkeztünk róla, hol is vagyunk, amíg mások el nem kezdtek folyamatosan lepisszegni minket. Talán akkor döntöttünk úgy, hogy máshol folytatjuk.

Az utcára kilépve a levegő friss, eső utáni illatot árasztott, de az ég alja még mindig fekete volt és komor, a járda mellett az esővíz pocsolyákban gyűlt össze, amik visszatükrözték a felettünk lévő fellegek képét.

– Hihetetlen, hogy még nem futottunk össze eddig. – mondtam lelkesen. – Mármint… olyan kicsi ez a város. Ide jársz te is a gimibe? 

– Igen. Kilencedikes vagyok. De tudod, ez azért is lehet, hogy még eddig nem találkoztunk, mert kihagytam egy évet – szólalt halkan, és mintha az egész beszélgetés hangulata megváltozott volna. Sötét lett, mint ez az időjárás. – Tudod, volt egy elég súlyos betegségem, és hát… képtelen lettem volna emberek közé menni a fájdalmak miatt… meg hát ahogy kinéztem.

– Ó. Sajnálom. De most már jól vagy, ugye?

– Fizikailag igen, de maradtak traumák.

– És hogy érted azt, hogy „ahogy kinéztél”?

Végig néztem rajta, és a kimondottan fiús haja ellenére is szépnek találtam. Noha elég vékony dongájú volt, kifejezetten csinos alakja volt. Talán a vonzó arca teszi, a vastag, ívelt szemöldöke, vagy ahogy megjelenik az orcáján egy-egy piros folt, miközben velem beszél. Az ajkainak a formája, ki tudja? Az összhatás mégis lenyűgözött.

– Szerintem, bármelyik srác megveszne egy ilyen lányért, mint amilyen te vagy – mondtam, s a saját kijelentésem még engem is meglepett.

Szája szöglete kicsit megrándult, majd megállapodott egy félmosolyban.

– Köszönöm – válaszolta szinte suttogva. Lesütötte a pilláit, és a járdát figyelte, mintha arra kellene koncentrálnia, hová lép, mert különben elveszti az egyensúlyát. Amikor újra felnézett a tekintete ismét borús volt, akár az időjárás. – Tudod, nem véletlenül ilyen rövid, a frizurám – szólalt meg beletúrva. – Valamikor hosszú hajam volt, de a kemótól úgyis kihullott volna, szóval...

Aztán egyszer csak elhallgatott, és nem folytatta tovább.

– Akkor elég kemény dolgokon mehettél keresztül – feleltem, hogy megtörjem a köztünk beállt, kínosan hosszúra nőtt csendet.

– Az volt – mondta nagy sokára. – A kezeléstől szinte folyton hánytam, nyugtatókon és fájdalomcsillapítókon éltem. És amikor vége lett a kemónak, kezdődött a sugarazás.

Megállt, és felnézett rám, és a szemei megteltek könnyel.

– Sohasem mondtam még senkinek, de rettenetesen félek. Szinte rettegek, hogy visszajön. Hogy úgy… úgy lesz vége, hogy üvöltök fájdalmamban. – Megremegett, én pedig éreztem valamiféle késztetést, hogy magamhoz öleljem. – Félek. Nagyon félek. – ismételgette, miközben letöröltem a könnyeit, de aztán újabbak jelentek meg a szemében.

– Tudod, mindenkinek van valami, amitől nem épp könnyű az élete.

– Neked is? – emelte fel a tekintetét a mellkasomról szipogva.

Bólintottam, és elmeséltem neki, hogyan változott meg az életünk anyuval, amikor apu autóját elsodorta az a kamion, és hogy szinte esélye sem volt túlélni. Hogy anyu pár évig az alkoholba menekült, és olykor ilyen állapotban megjelent az iskolámnál is, ami miatt sokat szívattak. A gyász feldolgozása is problémát jelentett, de a folyamatos beszólások miatt végül annyira bezárkóztam, hogy a végén már alig-alig voltak szociális kapcsolataim. 

Újra esni kezdett. Ő kissé gyámoltalanul az arcom felé nyúlt, és letörölt egy cseppet az arcomról, ami sokkal melegebbnek tűnt a hideg szeptemberi esőnél. 

Ott álltunk átnedvesedve, dideregve egymással szemben, és még könnyes szemmel elmosolyodott.

– Micsoda bőgő masinák vagyunk! – mondta, majd a mellkasomhoz bújt és így is maradtunk egy ideig.

A testéből jól eső melegség áradt, ami teljesen átjárt, akár csak a narancsos samponjának az illata.

– Az az igazság, hogy én nem sírtam azóta, mióta apu elment – vallottam be. Ő újra rám nézett és a hüvelyk ujjával ismét az arcomat kezdte cirógatni, holott a szememből már rég nem jött semmi, de olyan jól esett az érintése, ahogy a puha bőre hozzám ért. Egyetlen lány sem érintette meg még így.

– Már én sem félek annyira – felelte, és az ujjait az ujjaim közzé csúsztatta, és elindultunk a Fő utcán a házuk felé.

Kunmadaras

Kunmadarason éltem világ életemben, így minden utcát ismerek. Ha egy Edda dalszöveget idéznék ide – hogy, „minden sarkon álltam már” – , valószínűleg nem jönne át a lényeg, mert elveszne az üzenet a perverz fantáziádban. De a lényeg, hogy születésem óta itt élek, ebben az álmos kis faluban (vagyis pontosabban nagyközségben). Itt tettem meg az első lépéseimet, vagy ugrottam fejest a rózsabokorba (nyilván nem szándékosan), vagy törtem össze magam annyiszor, mert égetnivaló kis ördögfióka voltam. Nem is csodálom, ha nagymamám kikötözött az ágy lábához, hogy ne ugrándozzak állandóan a bevetett ágyon, de szerencsére erre nem emlékszem. 

Gyönyörű hely volt akkoriban. Bár a házunk előtt nem volt kövesút, de cserében nyáron jól porzott utánunk, amikor biciklivel rendőrfékkel megálltunk. Az árkok partját hatalmas fák szegélyezték, amik hűs árnyékot adtak. A szomszéd gyerekekkel összeverődve ücsörögtünk az árok partján. Az ablak nyitva volt, és bakelitről szólt a zene, Madonna, Rick Ashley, vagy épp a már említett Edda. Beszélgettünk, nagyokat ökörködtünk, és csak akkor mentünk be, amikor ránk sötétedett. Hatalmas zsíros kenyerekkel szaladoztunk, borssal, paprikával a tetején, akkorákkal, hogy majdnem eltörte a gyerek kezünket. Fára másztunk, vagy az árokban az eső után felmelegedett pocsolyában cuppogtunk. Ha megsérültünk, csak leporoltuk magunkat, és már mentünk is tovább. Zúzódások, karcolások nem számítottak. 

Reggelente az akkori „Tanácsháza” hangszóróiból szólt a jó zene, szinte öröm volt így iskolába járni, a szünetekben pedig az iskolarádió szórakoztatott bennünket. Csapatostól jártunk moziba, az osztállyal cukrászdába mentünk és őrs foglalkozásokra. Biztonságos volt itt élni.

Minden március 8-án éjjel a község határában lévő repülőtérről ingyen tűzijátékot kaptunk. Kék, piros, sárga zöld rakétákat lőttek fel, és hatalmas reflektorok pásztázták az eget. Nappal gyakran ejtőernyősök gyakoroltak felettünk különféle formációkat.

Aztán lassan minden megváltozott. A szomszédban lakó gyerekek elköltöztek a község másik végére, a lány, akibe szerelmes voltam, visszaköltözött Ózdra, és a szovjet csapatokat is kivonták. Az ismert arcok kezdtek elszállingózni a környékről; a korombeliek a tanulás miatt, míg az idősebbek a munkahely hiánya miatt.

Nem mondom, hogy azóta nem voltak fejlesztések, de ha ma megkérne egy külföldi ismerősöm, hogy ugyan mutassam már be neki, hol élek, mindig kedvesen, de határozottan elutasítom.

Manapság szeretem a havat. Nem azért mert akkora rajongója lennék a télnek, hanem mert „ápol és eltakar”, ahogy a költő mondja. Nem látszik a szeméthalmaz, amik az árkokban összegyűlnek és amit hiába szed össze az ember nap mint nap, másnap kezdhetné az egészet előröl. Nincsenek már fák az árokpartokon, és a lovakhoz szokott magyar nemzet, a hánykolódó óceánon sem lenne tengeri beteg, ha néhányszor végighajtana az útjainkon. Nem számít az sem, hogy a kátyúkból kilátszik a T34-es tank csöve. Ennek ellenére a sutykó kölykök előszeretettel, jogosítvány nélkül száguldoznak rajtuk, de persze, megtehetik, mert az önkormányzat úgy felemelte a rendőrőrs bérleti díját, hogy azóta rendőrség sincs helyben, más településről kell ellátniuk a lakosság védelmét.

És hogy szeretek-e itt élni, ahol a szomszéd azzal fenyegetőzik, hogy ránk gyújtja a házat és nekiesik láncfűrésszel a kerítésnek? Inkább azt mondanám, szégyellem, hogy madarasi vagyok. Szégyen, hogy nincs, aki rendet tartson, nem látok fejlődést, csak visszafelé tartót. Szégyellem, de beleragadtam az iszapba, a sárba és a mocsokba, ami mindent beszív és maga alá temet. Egy nap búcsút kell hogy intsek neked, mert úgy érzem, itt megfulladok.

Megjósolt szerelem

Vera rezzenéstelen arccal nézett rám. Mutató ujjával megkopogtatta a pad tetejét, hogy jelezze, most én jövök. Amíg egy kupacba tolta össze a cigánykártya lapjait azon gondolkodtam, mi a fenét is keresek én egyáltalán az ő padjánál, ahelyett, hogy kihasználnám a szünetet és a sajátomban feküdnék és feltűnően unatkoznék. Na, jó, igaz, ami nála folyik, az azért sokkal mókásabb, akár egy valóságshownak is elmenne. Meglepő, hogy a suliban mindig akadt egy-két balek, aki bedőlt ennek a jóslásnak nevezett szamárságnak. Nem létezik olyan ember a világon, aki meg tudná mondani pontosan, hogy mikor mi következik az életben. De ez csak az én véleményem. Vera meg persze élvezi, hogy a középpontban került. Ehhez tehetsége van. Azt állítja, hogy a cigány nagynénje tanította meg neki a jóslást, és hogy egyébként is a vérében van, de hiszi a piszi. Nem akarom megbántani, és nem akarok rasszistának tűnni, de szőke haja és fehér bőre miatt erősen blöff szaga van ennek a történetnek.

– Mi lesz már? Leülnél végre? – intett a fejével a szék felé, ami most kivételesen üresen állt, mert a körülöttünk ácsorgó szájtátik közül még egy sem merte kibérelni az ülő alkalmatosságot egy rövid mutatvány erejéig. 

– Ja, hogy te így szerzed a kuncsaftokat? – vetettem oda cinikusan, felhúzott szemöldökkel. – Tudod, hogy én nem hiszek az ilyen bűvésztrükkökben – mondtam és annak ellenére kihúztam a széket, hogy az egészet nem tartom többre holmi cirkuszi mutatványnál, majd fordítva, lovagló ülésben ráültem, a kezemet megtámasztva a háttámlán.

Vera gúnyosan elhúzta a száját. 

– Teszek rá mit gondolsz! Csak aztán nehogy meglepődj a végén, Annácska… Attól függetlenül is működik a dolog, hogy te mit hiszel, majd meglátod! És ingyen van! Használd ki! 

Pffff… Mintha ő tenne szívességet nekem. És mi az, hogy Annácska? Anyámnak sem engedem, hogy így szólítson, mégis mit képzel ez a liba magáról? - fortyogtam magamban, miközben dühösen csapkodtam egymáshoz a lapokat, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehetett keverésnek nevezni. Közben fel-felpillantottam, és a tekintetemmel azért három-négyféleképpen kivégeztem a biztonság kedvéért. 

Miután elemeltem  és visszaadtam a paklit, Vera rutinos mozdulatokkal egyesével, képpel felfelé elkezdte kipakolni elém a kártyákat. 

– Úgy tűnik, valami nagy veszélybe kerülsz majd – ütögette meg az ujjaival az egyig kártyalapot, ami egy ijesztő csontváz alakot ábrázolt.

Fel kéne hagynia már ezzel az idegesítő ujjdobolással. Nagyon idegesítő. Kezdem azt hinni, hogy nem is cigányok a felmenői, hanem harkályok. Ez megmagyarázná, miért is jár fekete-fehér ruhákban, élénk vörös rúzzsal a száján. Bár semmi bajom velük. Egyikkel sem. Amúgy is, a harkályok is csak emós csirkék.

Aztán végignéztem az eddig felfordított kártyákon. A „halált” ábrázoló mellett még ott feküdt az asztalon egy „üzenet” és egy „hamisság” feliratú, macskát ábrázoló lap is. Hirtelen nagy kedvet éreztem, hogy megsimogassam a cicust a képen, mire Vera felvonta a szemöldökét, úgyhogy gyorsan abba is hagytam.

– Lehet, hogy a csonti azt jelenti, hogy belehalok az unalomba. Három… Kettő… Egy... – majd hátra vetettem a fejem, mint aki épp a halálán van, és elkezdtem a biztonság kedvéért a szememet is forgatni.

A többiek kuncogni kezdtek, de Vera nem nézett fel. Vagy nem is látta, mit művelek, vagy  látta ugyan, csak épp egyáltalán nem is érdekelte. Meg lehet a véleménye a gyerekes viselkedésemről, és ami igaz, az igaz, ezt a legnagyobb jóindulattal sem nevezném felnőttesnek még én sem. De hát kit érdekel? Csak legyünk túl ezen a jóslásos hülyeségen.

– Nocsak. Itt egy jóképű lovag, aki majd a segítségedre siet – mondta majd felfordított egy „Szerelmes férfi” feliratú kártyát. Sejtelmesen elvigyorodott. – Hmm, úgy tűnik, hogy akad egy udvarlód – majd kirakta a „szerelem” feliratú lapot is az asztalra.

– Na, épp ideje már, hogy Anna is bepasizzon végre – szólalt meg felettem Kristóf, aki eddig hanyagul a falnak támaszkodott, majd hátrasimított egy lelógó hajtincset, ami belelógott az arcába. Ettől a legtöbb csaj már nyálazva olvadozna, nekem azért ennél valamivel több kell.

– Te is járhatnál Annával! Igazán szép pár lennétek! – vetette oda Gabi.

Meglepetten bámultam Gabira, majd az ajkaimat lebiggyesztve néztem fel Kristófra, és próbáltam elképzelni, ahogy úgy közeledik hozzám, ahogy az arcbőrömhöz ér, magához húz… de az álmodozásomból felrázott az, ahogy Kristóf felröhög.

– Bocs, Gabi, de én a nőies nőket szeretem. Tudod, akiknek van… – mondta, és a két tenyerét maga felé fordítva a mellkasa elé emelte.

Éreztem, ahogy az arcom égni kezd. Oké, abban igaza van, hogy tizenhat éves fejjel olyan az alkatom, mint egy tizenkét évesé, szóval igazából se seggem, sem mellem, – vagyis nem sok –, de attól még ezt nem kellene az orrom alá is dörgölnie. Nyilvánvalóan fájó pontomra tapintott, de ez ellen nem tudok mit tenni. Tornaórán irigykedve néztem a többi lányt, hogy mennyivel jobban el vannak engedve mellesleg, én meg még mindig általános iskolásnak látszom. Bárcsak tudnék tenni valamit ez ügyben, de azért nem fogok zoknival kitömött melltartóval rohangálni, hogy az ilyen Kristóf-félék figyelmét felkeltsem. 

– Mekkora barom vagy! – üvöltöttem rá és hozzávágtam Vera tolltartóját, mert az volt az egyetlen dolog, ami a kezem ügyébe akadt. – Amúgy sem járnék egy ilyen selyemmajommal, mint te! És nekem is van, képzeld – válaszoltam, és a pólóm hozzányomtam a mellkasomhoz, hogy be is bizonyítsam, milyen szánalomra méltóan alulfejlett vagyok.

Kristóf nem hagyta abba a röhögést még akkor sem, amikor a padlóról összeszedte a tolltartó tartalmát, és aztán az egészet visszarakta az asztalra.

– Csak tudod, jobban szeretem a dinnyét, mint a barackot.

Éjszakai randevú

Mire Hallie-ék házához értem, már az ablakok vakon meredtek az éjszakai tájra. A környék csendes volt, nem lehetett hallani mást, csak a kutyák távoli ugatását, a békák vartyogását a közeli tóban, és olykor egy-egy bagoly is unotton felhuhogott.

Hallie szobája is sötétbe burkolózott, ezért hát megálltam a párkánya alatt, és a felhajtóról felszedett apró kavicsokkal próbáltam eltalálni az üveget. Az első dobás rövid lett, mert attól tartottam, ha túl nagy erővel hajítom el a köveket, talán még be is találom törni az emeleti ablakot. Pont az nem hiányzott volna, hogy mindenkit felébredjen a házban. A második már halkan koppant az üvegen, aztán a harmadik, majd a negyedik is… Ekkor már világosság is gyúlt a szobában, és kisvártatva megjelent a lány alakja is egy lenge, ujjatlan hálóingben. Szinte átlátszott, ahogy az éjjeli lámpa fénye hátulról megvilágította. Kinyitotta az ablakot, majd megtámaszkodott a párkányon.

– Bobby, te mit keresel itt? – suttogta, majd állig érő szőkésbarna, egyenes haját a füle mögé simította.

– Csak hiányoztál.

Forrás: Flickr.com

– Bolond vagy! – mondta, és hallottam a hangján, hogy közben mosolyog. – Tényleg csak ezért jöttél ide? Mindjárt éjfél van.

– Hogy tudnék aludni, amíg nem láttalak!

– De most már láttál – feleselte.

– Nem jössz le? Vagy talán meg kellene kérdeznem apukádat, hogy felenged-e hozzád – kuncogtam. – Mindjárt kiabálok is neki.

– Nagyon hülye vagy! Egy perc és lent vagyok – mondta, majd eltűnt egy pillanatra, és miközben a pulcsiját magára húzta, még egyszer kihajolt. – De addig eszedbe ne jusson hangoskodni!

– Énekelni szabad? – kérdeztem, mire nevetve megrázta a fejét és behajtotta a nyílászáró szárnyait.

Másfél perc múlva kibújt az ajtón, és a lehető legóvatosabban behúzta maga mögött.

– Gyere, te gyagyás, mielőtt mindenkit fellármázunk – bazsalygott, és már az ujjait az enyéim közé is fűzte, és húzni kezdett a tó irányába.

Amikor először találkoztunk, hatévesen, az első osztályban, még egyikőnk sem gondolta, hová vezet ez majd. Azóta eltelt majdnem tíz év, és elkezdtünk valami mást is érezni egymás iránt, ami újszerű volt, és varázslatos.

Azóta legalább tízezerszer megtettük ezt az utat a stégig, igaz, most először sötétben, bár szerencsére ezen a nyári éjjelen fáklyát tartott nekünk a telihold. Megálltunk a stégen, és a tó fekete vizét néztük, ahogy visszatükrözte a szikrázó csillagok fényét. Hallie maga köré tekerte a kardigánját, majd közelebb lépett és a vállamra hajtotta a fejét.

– Hihetetlen vagy, Bobby MacKay! – mondta, de ahelyett, hogy bármit is válaszoltam volna rá, felemeltem az állát, és gyengéden megcsókoltam. A nyelvét lassan átdugta a számban az enyém után kutatva vele. Egész lényem belebizsergett, amikor összeértek.

– Valld be, hogy már alig vártad ezt! – suttogtam, miközben még mindig az arcát simogattam.

Forrás: pixabay

– Mindennél jobban – válaszolta, aztán megragadta a bőrdzsekimet, és magához húzott, és most sokkal forróbban csókolt, mint az előbb.

A kezem besiklott a lány pulcsija alá, és a hálóingén át éreztem, ahogy a mellbimbója megkeményedett. Nem tiltakozott az érintésemtől, nem húzódott el. Ahogy a sóhajtás kiszakadt belőle, az ujjaim alatt a szíve esztelen futkározásba kezdett, mint egy zabolázatlan kiscsikó.

Miközben próbáltam követni, ahogy az ajkaival egyre gyorsabb tempót diktál, a tenyerem egyre lentebb csúszott, amíg el nem értem azt, amit kerestem. Forró volt és nedves. Felnyögött és törékeny teste megremegett, ahogy ujjaim a szeméremajkai közzé hatoltak.

– Nagyon kívánlak! – lehelte. –Tegyük meg ma éjjel.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem. – Készen állsz rá? – ám válasz helyett csak lehúzta rólam a dzsekimet, és meglazította a szíjat a nadrágomon.

Lefeküdtünk a móló deszkáira, és ami ezután történt, azt nem látta senki más, csak a kövér hold az égen és a csillagok milliárdjai.